Szélsebesen rohan a világ, és a modern társadalomba önként vagy kényszerűségből integrálódott ember amennyire lehet, próbálja tartani a tempót. Két lábbal a földön állunk, tekintetünket a kitűzött cél felé fordítjuk, fogunkat összeszorítjuk és szorgalmasan kaszáljuk a GDP-t, hogy meglegyen a lakás, a kocsi vagy rosszabb esetben a napi betevő. A jelentős többség barátságos arcot vágva, hősiesen darálódik, amíg bele nem sorvad, ám vannak, akik nem ezt az utat választják…nekik néha kell egy kilépőpont, kellenek azok a bizonyos ősi, egykoron a mindennapi körforgás szerves részét képező energiák, amik modern világban elérhetetlennek tűnnek.
Mintha Természet Anyánk a jeles esemény megünneplésére fordította volna esős őszi időbe a pár nappal korábban még véget nem érőnek tűnő aszalódást, ezzel is teret engedve a ránk váró megtisztulásnak. Már érkezésünk pillanatában is megnyugtató érzés telepedett rám, hisz nem csak az idő, a nézőtér is szellősnek bizonyult.
Remek dolog a teltház, ám a Heilung szeánszára készülve a legutóbbi tapasztalatokból okulva már a lehetséges tömeg gondolata is a várható élménnyel ambivalens feszültséget gerjesztett bennem, de erről majd később…
Az életre kelt avant-garde wurlitzer
Többen kifejtették a sátorban és azon kívül, hogy erre a turnéra a Manuel Gagneux által vezetett, svájci illetőségű formáció helyett milyen más zenekarokat tudtak volna elképzelni, de azt kell mondanom, nem értek velük egyet. Hogy illik-e a Zeal & Ardor a Heilung elé? Egyáltalán nem, de pont ettől volt a helyén, hisz két eltérő élményt nyújtó, egyenként is teljes értékű, komplex zenei élményt kaptunk egy estére.
Érdekes, hogy a nemrég negyedik nagylemezét megjelentető Zeal & Ardor kiadványaival még annak ellenére (vagy éppen azért) sem tudok mit kezdeni, hogy zenéjük nagyon összetett, mégis könnyen befogadható. Olyan az egész, mintha gospellel kevert indie rock alapokra felépítve egyszerre hallgatnál MUSEt, Kornt, Coldplayt, Limp Bizkitet, meg úgy az egész 2000-es évek random “best of alternative/metal” lejátszási listáját, megspékelve némi black metalba hajló riffeléssel, és a miheztartás végett egy kis okkult szimbolikával és mondanivalóval. Mindezt elolvasva tök jogosan merül fel a kérdés a kedves olvasóban, hogy mégis, hogy a jó büdös francba kell ezt elképzelni, de ennél szemléletesebben nem tudom leírni. Viszont már az első hangoknál (sőt a franc enné meg, már az intro alatt) arcon csapott a felismerés, hogy a nehezen értelmezhető furcsa elegy élőben valami kegyetlenül nagyot üt.
És a fenti sorokat leírva ugrott be, hogy mi is a közös pont az est két fellépője között: a maga nemében mindkét zenekar spirituális gyökerekből táplálkozó világzene, csak az inspiráció teljesen más.
Nem szépítem, akkorát szólt a színpad, hogy majdnem lepössentettem a bokám: először a meglepetéstől, majd az indokolatlanul rámzúduló lelkesedéstől. A sokszólamú vokállal operáló, főénekkel együtt háromtagú “mini kórus” teljesítménye finoman szólva is lenyűgözött, és bár ragadhatunk annál, hogy a felvillantott zenei alapok szinte mindegyike kísértetiesen ismerős valahonnan, az összhatás mégis rendkívül egyedi. Ráadásul ahhoz, hogy mindezt nagy kanállal és két pofára megkajálja a közönség, még csak vizuális parasztvakítás sem kell. Lucifer pecsétje alatt hat zenész egyesült, és háromnegyed óra leforgása alatt kihozták magukból azt a maximumot, amit ennyi idő alatt ki lehet hozni. Én pedig biztos vagyok benne, hogy amikor legközelebb felénk vetődik útjuk, ott leszek a nézőtéren.
Amikor a múlt és a jelen közötti határ elmosódik
A 2022 decemberében ugyanezen a helyszínen megtartott Heilung szertartásról feledhetetlen élményekkel, mégis vegyes tapasztalatokkal távoztam. Egyrészt minden túlzás nélkül egy kortalan és az általunk érzékelt dimenziókon túlmutató csoda részese lehettem, másrészt megtapasztalhattam, hogy milyen mellékhatásai lehetnek annak, ha egy jelentős értéket képviselő produkció a tömegkultúra hatására egy csapásra “keresett termékké” is avanzsál. A Heilung szélesebb körű elterjedéséhez (meg úgy eleve az északi kultúrák iránti fokozottabb érdeklődéshez) nagyban hozzájárul a pár évvel ezelőtt nagy népszerűségnek örvendő Vikingek sorozat is. Vélhetőleg ennek lehetett a mellékhatása, hogy a társulat első hazai fellépésén kis túlzással boldog-boldogtalan megjelent, ami alapvetően nem jelent problémát, kivéve akkor, ha a közönség egy számottevő hányada - nagyon finoman fogalmazva - olyan attitűddel rendelkezik, ami a legkevésbé sem illik az alkalomhoz.
Úgy tűnik, hogy alábbhagyott a túlcsorduló érdeklődés, hisz ezen az estén, bár a szó legjobb értelmében sokszínű társaság tette tiszteletét, ezúttal túlnyomó többségben valóban azok voltak jelen, akik tisztában vannak vele, hogy mire váltanak jegyet, és rendelkeznek azzal a szintű kulturáltsággal, ami az élmény befogadásához egész egyszerűen elengedhetetlen.
Most tényleg minden együttállás az eseménynek kedvezett. Rendben volt a hangzás, a közönség, a fények, az időjárás, és tényleg semmi nem gátolta meg azt, hogy elmerüljünk egy olyan összetett, zenei, vizuális és nem utolsó sorban korokon átívelő spirituális élményben, amit valamilyen formában minden embernek az életében legalább egyszer-egyszer meg kellene tapasztalnia, feltéve, hogy képes ezt a tapasztalást befogadni. Könnyen lehet, hogy sokan már azzal sem tudnának mit kezdeni, hogy elvileg koncertre váltottak jegyet, és már a nyitánynál egy tértisztító rituáléval szembesülnek.
Nem szeretnék az önismétlés csapdájába esni, hisz a közel két évvel ezelőtti műsorhoz képest sok változás nem történt, és a vándorló törzsi közösségként is felfogható társulat által bemutatott rituálénak mondatokba foglalása kb. annyira felesleges, mint a rádiós színházi közvetítések.
A “setlist” boncolgatásának sem látom sok értelmét, hisz az ősi hangszereken, főként dobokon és egyéb ütős instrumentumokon előadott tételeknek leginkább a történetmesélő törzsi “koreográfiával” és monumentális fényjátékkal együtt van igazán elsöprő hatása, még úgy is, hogy annyi inger éri a nézőt / hallgatót, hogy az még tiszta fejjel is leginkább egy tágult tudati állapothoz hasonlatos. Az ember egy idő után azon kapja magát, hogy kizárta a külvilágot és ösztönös táncba kezdett, de kiből mit hoz ki. Volt, aki üvöltve ugrált, tombolva táncolt, más ütemtől függetlenül lassan tekergőzött, volt, aki csukott szemmel tett maga előtt sokak számára ismerős, másoknak mégis furcsának ható kézmozdulatokat, volt, aki “civilben” érkezett, mások “harci díszben”, és aki még eddig nem tudta, most rádöbbenhetett, hogy van az a közeg, ahol az Ozora fesztivál és a Brutal Assault közönsége egyetértésre talál. Erre csak ráerősített, hogy a nemzetközi metal színtér legismertebb honi karaktere, Csihar Attila (Tormentor, Mayhem, Korog, Plasma Pool, Sinsaenum) is feltűnt a színpadon, méghozzá igen testhezálló szerepben.
Ismételten megtapasztalhattuk, hogy a Heilung felbecsülhetetlen értéket őriz és közvetít. Egy ilyen elmerülés után talán a leginkább stílszerű, ha egy, a társulat férfi énekese, Kai Uwe Faust által is kimondott csodás szót idézek: “Köszönöm!”
