A Subscribe zenekar megkerülhetetlen csillag a hazai rock-metal zene fényesen izzó egén. Nem lehet egyszerűen elmenni a zenekar mellett, akik a kétezres években egyszerűen letarolták a hazai underground közeget az addig újdonságnak számító crossover zenéjükkel. A reggae-t, rapet, metalt, funky-t vegyítő zene hihetetlen sikereket hozott már a bemutatkozó anyaggal, nem csak itthon, de külföldön is. Ám a Sanity Has Left The Building után nem is tudták, hogy mit hoz majd a Stuck Progress To Moon.

Számomra a második Subscribe album több dolog miatt is különleges. Az első lemezüket még úgy mutatta nekem az angol tanárom, hogy ezt figyeld Tomi, az egyik tanítványomék zenéje (Atish-t korrepetálta angolból), tuti tetszeni fog. Első hallgatásra szerelem lett és azóta is úgy gondolom, hogy a zenekar zeneileg sokkal tovább fejlődött, mégis ez az anyag a legjobb alkotásuk. Ám ezt 2007-ben az érettségi után még nem tudtam, így tűkön ülve vártam, hogy mit fog lepakolni az egyik kedvenc, kócos kis zenekarom. A másik, ami miatt ez az album örökre beleégett az agyamba, az az, hogy a lemezbemutató koncerten nem kaptak el stage diving után és az A38 szinpadáról nagyon nagyot lehet esni. Na, de kanyarodjunk vissza a második Subscribe lemezhez.

Mind hangzás, mind felállás tekintetében hatalmas változás volt, hiszen ebben az időben lett népszerű, hogy a zenekarok elkezdtek billentyűsöket / samplereseket bevenni a zenekarokba. Cséry Zoltán megjelenése nekem az első perctől kezdve hagyott kívánni valót maga után. A Parting Portentous neki engedett teret, amit anno nemes egyszerűséggel én fel se másoltam az mp3 lejátszómra, hanem egyből bele vetettem magam The Devil Take The Hindmost szerzeménybe. Számomra örökre ez lesz az első dal a lemezen, ez így égett bele az agyamba. Rögtön ennél a tételnél feltűnik már az, hogy a zenekar hangzása sokkal frissebb volt annak idején. Nem hittük, hogy tovább lehet facsarni a crossovert, de itt hangzástekintetében hatalmasat léptek a srácok felfelé a szamárlétrán. Az már más kérdés, hogy az akkor tizennyolc éves énemnek ez a stúdiós hangzás egyáltalán nem tetszett. Az idő mindent megszépít, meg azóta be kellett látnom, hogy ez volt az utolsó Subscribe album, amivel nagy százalékban tudtam azonosulni. A dal mondhatjuk, hogy az album egyik legegyszerűbb, legpörgősebb tétele, ami egyből leszedi az ember fejét. Soha nem fogom elfelejteni, hogy anno milyen darálások mentek erre a dalra. Egy nagyon jól összerakott, de mégis a végletekig egyszerű dalról beszélünk. A klipjének a különlegessége, hogy az azóta eldózerolt és szépen parkosított (hahaha) Kultiplex-ben forgatták, szóval a klip maga egy falatka történelem.

A Kiss And Kill Your Boyfriendet anno minden kis tini lány teli torokból tudta ordítani. A srácok még itt az egyszerűbb, kevesebb néha több elvet vallották. Véleményem szerint, ez volt az egyik katalizátor dal (a másik kettő a Delirium II és a Weight Of Oneness), ami által annyira népszerűek lettek anno. A zenekar ebben a 2007-2010-es időszakban volt igazán a csúcson az én olvasatomban. Ettől függetlenül tudtam már akkor is, hogy a zenekar népszerűségének felfelé ívelése nem egy rossz dolog, mert a srácok egyre több helyre eljuthatnak, és egyre sikeresebbek lehetnek. Annak meg örül az ember, ha az egyik kedvenc zenekarát elismerik, nem?  Jött is a Fonogramos díjátadón a fellépés és vele együtt a megérdemelt díj is, ami persze a srácoknál is ripityára hullott. 

A Delirium I és a II meglepő módon egy keményebb tripet mesél el, amit a raszta srácok átéltek Hollandiában. Máté és Bálint a Blue Mescalinban mutatja meg először, hogy az évek alatt mennyire csiszolódtak össze. Ez a dal amúgy a zenekar egyik legjobb szerzeménye, akárhogy is nézem a diszkográfiát. Ennyire jól felépített, kibontott dolgokat azóta se csináltak a srácok és előtte sem igazán. Itt mutatkozik meg, hogy miben a legjobbak. A dal vége felé haladva ahogy bedurvul a gitártéma és a kettős ének az valami mesteri. Kegyetlen jól kitalálták az egészet, nem hiába szoktak a srácok egy-két hétre elvonulni és csak a zeneírásra összpontosítani. Ennek itt most lett foganatja. Mégis azonban a Delirium kettő az a dal, amire mindenki emlékszik, amit mindenki dicsért mindig is.

A The Tremens folk hangulatú női énekkel kezdődő dal az a szerzemény, amit 2007-2008 tájékán mindenki ismert és együtt ordított koncerten Bálintékkal. Olyan ez, mint anno a The Doors betét az Oidipus Abortion Clinic-ben. Mindenki ismeri és mindenki énekli. Kimondottan imádtam régen én is ahogy a dal közepe egy kicsit leül és hirtelen átvált a rap-metalos őrült zúzásba. Aztán pedig jönnek az ismerős sorok újra. Ki tanyája ez a nyárfás? Mondhatjuk, hogy ez a dal része a magyar rock/metal történelemnek. Beírták magukat a srácok a tankönyvbe vele és tökéletesen megágyaztak a következő dalnak, amire anno mindenki csak fanyalgott. A The Weight Of Oneness az a dal, amivel ki mertek lépni a komfortzónájukból a srácok. Akármennyi torzított gitár is található a dalban, ez akkor is egy lírai ballada, amit anno nagyon sokan úgy fogtunk fel, hogy egy nyál. Ma már mosolyogva gondolok vissza ezekre az időkre és közben eszembe jutnak a kellemes nyári emlékek. Igazi nosztalgia faktor, amit ez a szerzemény okozni tud. Ellenben a lemez innentől befejezi a slágergyártást és olyan elvetemült témákat tálal, mint a Journey eleje. Amit tuti, hogy rohadt nehéz lejátszani és legalább annyira különleges, mint anno az X-Man riffje volt. A dal valahogy soha nem talált meg magának igazán, pedig remekül össze van ez is hegesztve, az egyetlen dolog benne, az elnyújtott énekek, amik soha nem passzoltak valahogy ehhez a dalhoz nekem. De... ízlések és pofonok.

A Useher Friendly Useher Friendly alatt én inkább pofonokat kaptam az élettől, habár egy totál táncikálósnak induló dal, ami aztán hirtelen átmegy őrült pogós hangulatba. Na, ezalatt a dal alatt estem le az ominózus színpadról, szóval nekem tényleg egy emlékezetes nóta. A refrén ahogy ordítanak benne a pacsirták az valami eszméletlen király, és akarva akaratlanul is arra késztetett, hogy én is ordítsak, mondjuk lehet ez esetben inkább a megroppant gerincem volt, ami miatt ordítottam anno. A Parable meseszerűen induló intrója nálam mindig megtörte a lendületet, pedig egy igazi dara dal, amiben olyan kis finomságok vannak, hogy az csak a nagyon sokadik hallgatásra tűnik fel az embernek. A Roll&Rock a régi idők Subscribe-jával kacérkodik. Ez már annak idején se volt új tétel, hiszen ezt korábban is játszották a srácok. Dallamos ének, raga feeling, ez volt az amiről egyértelműen fel lehetett anno ismerni a zenekart a metal és rap stílusjegyek mellett. A The Humidor a lemez vége felé haladó elmebajt jelentette a számomra mindig. A torzított basszussal induló dal, eszméletlen energiába csap hirtelen át, amire válaszként természetesen megint tiszta énekes részt kapunk. Remekül kitalált lezárása egy erős albumnak. Nem is beszélve a pajkos kis nyelvtörőről, amit a megjelenés után mindenki próbált a magáévá tenni hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. 

Sajnos azokat a felvételeket, amin a zenekar megörökítette, hogy is készült ez a lemez sehol sem találom. Pedig érdemes visszanézni, hogy miből fejlődött ki a cserebogár. Amennyiben van rá lehetőségetek a Contradictions EP-hez adott videós anyagot lessétek meg mindenképpen! 2007 óta sok minden történt a világban és a zenekar táján is. Volt búcsúkoncert, ami nem is búcsúzás volt, készül anyag már hosszú ideje, amire sokan várnak. A hajszálak hullásával a srácok is más fajta zenére pörögtek rá, így a Subscribe ma már tök mást játszik, mint 2007-ben, de ez rendben is van így. Egy dolog az állandó, a változás, mint tudjuk.