A hamburgi Running Wild valaha jelentős rajongótáborral rendelkezett, mind a hazai piacán, mind a magyar rockerek körében. A csapat a farmerdzsekis-felvarrós korszak egyik kedvence volt, de más is szárad a lelkükön: ők szabadították a világra a kalózmetalt! Ma a Pile of Skulls című, hetedik nagylemezüket nézzük meg közelebbről.
A zenekar 1976-ban alakult Granite Heart néven, amit három évvel később változtattak Running Wild-ra, a Judas Priest azonos című dalának hatására. Akkortájt nem volt divat a zöldfülű zenészpalántákat egyből stúdióba kergetni, de még ehhez képest is rendkívül hosszú idő telt el, mire 1984-ben a boltokba került a bemutatkozó nagylemezük, a Gates to Purgatory. Addigra már több tagcsere is lezajlott (basszusgitárosból már a negyediket nyüstölték), az alapítók közül egyedül a főnök, Rolf „Rock ’n’ Rolf” Kasparek énekes-gitáros-dalszerző maradt. A harmadik albumuk (Under Jolly Roger, 1987) tekinthető vízválasztónak, a zenei stílusuk akkorra kezdett letisztulni, és a kalózos-történelmi témaválasztás is ott jelent meg először. A siker sem maradt el, a lemezt követő, Ready for Boarding név alatt futó turnén a zenészek kalózjelmezben játszottak, a színpadi díszletet pedig egy kalózhajó jelentette – csak hogy sejtsük, honnan merítette a Sabaton a tank ötletét. A zenére vonatkozó „kezdett letisztulni” enyhe megfogalmazás, többen inkább a „lassan kővé merevedett” kifejezést tartanák indokoltnak. Rolf így magyarázta ezt egy interjúban:
A csapatnak az évek során kikristályosodott az irányvonala, amely egyéni és markáns, senki mással össze nem téveszthető. Ha csak egy fél percig is hallgatod valamelyik nótánkat, azonnal és könnyedén rávághatod, ez a Running Wild! Azt hiszem, ezzel az állítással senki sem vitázhat, nem?
De milyen muzsikát játszik a Running Wild? – kérdezheti joggal, aki nem ismeri őket. A rockzenében szeretünk címkézni, és az ő esetükben jó sok jelzőből válogathatunk. Mai fogalmaink szerint talán a power metal az egzakt megjelölés, de mint tudjuk, ez nem ugyanazt jelenti ma, mint mondjuk 30 éve. Akkoriban a zenekart hívták speed metalnak (a kétlábdobos tempók és a szélvész riffek miatt), kalóz metalnak (ez ugye nem zenei műfaj, de a téma indokolja), sörmetalnak (csak mert németek, de ez szamárság, a kalózok amúgy is rumot isznak, hehe).
Ha gondolatban visszamegyünk a 90-es évek elejére, és rázoomolunk az európai színtérre, azt láthatjuk, hogy a hagyományos rock/metal virágzott, kreatív és üzleti szempontból is. Bár a Helloween már akkor is gyengélkedett, – elsősorban az egók harca miatt – Kai Hansen sikeresen elindította a Gamma Rayt, az Iron Maiden és a Judas Priest pedig pályafutásuk talán legsikerültebb nagylemezeit adták ki ekkor. Az Accept ismét Udóval készült a visszatérésre, emiatt a smirglihangú énekes kurtán-furcsán szélnek eresztette a kísérőzenekarát. Ez kapóra jött a RW-nak, akik az éppen aktuális tagcseréjüket Udo egykori ritmusszekciójával oldották meg. A Pile of Skulls lemez az aranykor legvégére futott be, és – bár az elődje magasabb példányszámban fogyott – sikeres lett, és jobbára pozitív fogadtatásban részesült.
Jobbára pozitív fogadtatásban – írtam az előbb, ugyanis a Running Wild még sikerei csúcsán sem volt a szaksajtó kedvence. A magyar Metal Hammer zsűrije 5,0-s átlagpontszámmal jutalmazta (a tízből), ami csak a táblázat alsó harmadába volt elég. Akkoriban divat volt lesajnálni őket, és ha lehalkítom a rajongó énemet, el kell ismernem, hogy nem minden alap nélkül. Kezdjük azzal, hogy miután a zenekar megtalálta a hangját, abból a bizonyos komfortzónából szemernyit sem tágított. Megvolt a saját karakterük, de joggal merült fel az önismétlés kritikája is, bár inkább a későbbi anyagaikon. Mindezt tetézte Rolf behatárolt terjedelmű, igazi antihangja, és van, akinek a kalózos tematika és -jelmezek is véleményesek lehetnek. Ezen felül emberünk, maga Rock ’n’ Rolf sem volt egy simulékony aranypofa, a Running Wild kalózhajójának útját gyakori összeveszések és kibogozhatatlan tagcserék kísérték. Akkoriban Rolf még próbálta fenntartani egy valódi zenekar látszatát, de hamar kialakult, hogy a Running Wild valójában az ő szólóprojektje. Ami azt illeti, már erre a lemezre is minden dalt és szöveget egymaga írt, a címadó kivételével.
Jó német lemezhez illőn, egy hosszú intróval kezdenek (Chamber of Lies), amit utána még sokáig használtak a koncertek előtt is. A templomi kórus-szerűre visszhangosított éneket egy egyszerű folkos téma követi, amit akár a Skyclad is játszhatna. Valóban fülbe ragadós a dallama, de a zenekar is gondoskodik róla, hogy rögzüljön, mert vagy ötvenszer elismétlik egyre gyorsabban, és a végére egy trappolós-galoppozós témává formálják. A mai napig fel tudom idézni, hogy milyen volt a szobámban, amikor először hallgattam a kis kétkazettás magnómon.
Az első rendes dal a Whirlwind, és egy ilyen felvezetés után nem is lehet más, mint egy gyors vágta, igaz, lesz még tempósabb nóta is a lemezen. Érdekessége, hogy csak két versszak után jön a refrén, pedig jó fogós téma, kár volt dugdosni. A hangzás önmagukhoz képest jobb és letisztultabb, bár 30 évvel és párezer lemezzel öregebben inkább aránytalannak mondanám. A dob túlzottan hangsúlyos, a pergő puffanásait még visszhangosították is. Aki most először hallja Rolf hangját, fogadja el, hogy ez ilyen és később se lesz jobb. Visszhang jutott arra is bőven, de ismerjük el, hogy legalább igyekezett átlépni a saját árnyékát. A dalok hosszabbak lettek, két-három versszak, „dal a dalban” gitárszólók, sokszor egyéb átkötő témák is gazdagítják őket. A 10+1 tételes csomag csaknem egy órát ad ki.
A következő két dal kicsit lassít a tempón, a Black Wings of Death még saját intrót is kapott, ami megtöri a lendületet. Viszont jó hosszú, dallamos refrénje van, és Rolf sem csak egy hangon kántálja végig, bár a végén látványosan túlvállalja magát. A Fistful of Dynamite már egy magasabb fordulatszámú, tipikus RW-kompozíció csordavokállal, ahogy kell. A Roaring Thunder zárja a lemez első felét, egy hosszabb, málházós témával, aminek már a bevezetője is több mint egy perc. A második félidőt a címadó indítja, amivel végre rászolgálnak a speed metal címkére. A Pile of Skulls a műfaj állatorvosi lova, a jó értelemben: megvan benne a trappolós dob, a csuklózsibbasztó riffek, együtténeklős kórus, dallamos ikerszóló. Amibe a vájt fülűek könnyen belehallhatják a Keeper of the Seven Keys egyik témáját, khm-khm.
A csúcspontot azonban a legvégére tartogatták, ez a Treasure Island. Számomra nemcsak a lemez, de a teljes RW-életmű ékköve ez a dal. Ez az első alkalom, hogy ők is megpróbálkoztak egy hosszú darabbal a lemez végén, és sikerült a varázslat. Később több lemezen is szerepelt hasonló, azok sem rosszak, de érződik, hogy a Treasure Island-et próbálták „átmatricázni.” Ez a dal is megkapta a maga felvezetőjét, ami jelen esetben szöveges, Rolf mesél a történet hátteréről, ami A kincses sziget című Stevenson-regényen alapul. Nagy vállalás a 11 perces eposz, de sikeresen megugorják. Bármikor fel tudom idézni a verze, a bridge és a refrén dallamát, és a szólókat is eldúdolom. Lehet, hogy Rock ’n’ Rolf egy zsarnok, de a dallamérzéke és a zeneszerzői vénája elvitathatatlan. Úgy érzem, hogy ezzel a lemezzel, és konkrétan a Treasure Island dallal ért fel a csúcsra zeneileg.
Tetszik, hogy a maga határain belül változatos a pakk, és ez az énekre is igaz. Ide kívánkozik, hogy a témaválasztás és a szövegek terén is szintet léptek, a kalózos történetek mellé felvették a történelmi témákat is. Rolf alapos kutatómunkát végzett a szövegíráshoz, és ne feledjük: az internet-korszak előtt ez nem 15 perc guglizást meg wikizést jelentett. A Pile of Skulls nem konceptalbum, de több dal is a hatalom, illetve az azzal való visszaélés kérdését taglalja, tehát egy lazább kapocs megvan köztük.
Az eltelt bő harminc évben több kiadó zászlaja alatt, tömérdek formában és kiadásban jelent meg az album (a Discogs szerint 41, ha érdekel valakit), ezek ráadásul tartalmukban is eltérnek. A megjelenésekor a CD még feljövőben volt, és a magasabb árért cserébe a CD-vásárló egy dallal és az intróval többet kapott. Igen, a kazettáról és a bakelitről lehagyták az intrót, sehol máshol nem láttam még ilyet. A lemez 25. évfordulójára (2017) kihoztak egy dupla formátumú újrakiadást, a felvétel új mastert kapott, két dalt újra rögzítettek, és vannak további bónuszok is. Ez a változat található a digitális felületeken.
A lemez turnéján megújult színpadképpel, immár kalózhajó nélkül álltak ki, majd mire a következő lemezük, a Black Hand Inn megérkezett, a fele tagság megint lecserélődött. Majd amikor a 90-es évek közepén a power metal tovább veszített a népszerűségéből, a Running Wild is hasonlóan járt. Ekkor is rendszeresen jelentkeztek jobb-rosszabb lemezekkel, de most már kijelenthetjük, hogy a Pile of Skulls egy virágzó korszak záróakkordja volt. Egy rövid szünetet leszámítva azóta is folyamatosan portyáznak, a 18.(!) nagylemezük jövő év elejére várható. Ha jelentős hatású német metálzenekarok kerülnek szóba, először a Helloween és az Accept neve ugrik be legtöbbünknek, de a Running Wild öröksége sem halványabb, hiszen egy egész alműfaj köszönheti a létét a hamburgi kalózoknak.
Utóirat 1: Nagy köszönet Rattlehead18 kollégának, aki ismét feltárta előttem személyes archívumát – neki köszönhető, hogy a cikkben elvétve tények is szerepelnek.
Utóirat 2: A követhetetlen tagcserék és a 32 év távlatából nézve szegényes képarchívumok miatt előfordulhat, hogy a képeken mégsem a Pile of Skulls felállása szerepel. Ha így van, őszintén sajnáljuk.
