Egy album, amiről mindenki elfeledkezik. Tizenöt dal, negyvennégy perc és olyan dalok, amik örökre bevésik magukat az agyadba. A Nirvana harmadik, mostohagyermek albumáról emlékezünk meg, amit nem nagyon szoktak teljes értékű albumként emlegetni. Az Incesticide olyan, mint a RATM-nak a legutolsó Renegades című albuma. Essünk is neki!
Az első élményem a Nirvana-val nekem is kis pisi koromban volt meg. Nem is meglepő ez a dolog. Aztán az igazi agyzsibbasztó rajongás gimiben kopogtatott nálam, amikor is különböző fórumokon keresztül, de sikerült négy DVD-nyi (igen, akkor még ez volt a mértékegység) Nirvana koncertet, lemezt, demót beszerezni. Ekkor akadtam rá az Incesticide-ra amiről azt se tudtam, hogy micsoda. Ez most egy album, ami nem is album? Ezen most mások dalai vannak feldolgozva? De hát vannak rajta live verziók, meg hát a Dive az saját dal, meg a Sliver is. Ebben a spirálban keringtem, de aztán rájöttem, hogy az egész lényegtelen, hiszen itt van egy anyag, amin a kilencvenes évek ikonikus triója zenél. Foglalkozni kell vele!
Ez a cikk egy hánytatott sorsú bejegyzés. Valami trükknél fogva, az eddig található részt, már több, mint száznegyvenen olvastátok, de a továbbiak csak most látnak napvilágot. A Dive számomra egy olyan szerzemény, mint a Bleach-en található és az albumot megnyitó Blew. Az album egyik legerősebb dala, amit egy basszus futam indít be. Azzal a különbséggel, hogy a Dive az igazi sláger lett, ami koncerteken is simán megállta a helyét és mindenki a zenekarral tudta ordítani. A refrén egyszerűsége magával ragad és nem engedi el a tested szorítását, amíg nem ordítod te is, hogy Heyyyy, Dive, Dive, Dive, Dive with me! Imádom, valahogy ez a dal már anno is megragadt és lett akkora kedvencem, mint a Lithium vagy a Rape Me. A következő dal, ami szinte minden Nirvana koncerten elhangzott és a gyerekkori bizonytalanságot dolgozza fel, a Sliver. Ez a dal nekem mindig is kilógott a sorból. Értem, hogy mit akar vele kifejezni Kurt, értem a zene egyszerűségét, értem, hogy másnak mitől tetszik, de valahogy engem sosem hatott meg. Ettől függetlenül mai fejjel azt mondom, hogy hatalmas lenne élőben hallani, de hát....A Stain a Blew EP-ről itt maradt és újravett dal. Maradjunk annyiban, hogy nem hiába nem lett a Bleach alkotóeleme.
A következő öt dal a BBC Session-ökből van összeválogatva. Innen, ami engem mindig megmozgatott az a Molly's Lips , ami ugyebár egy The Vaselines feldolgozás, mégis itt üt igazán nagyot. Úgy vagyok ezzel a dallal, mint a Planet Caravannal. Tök jó a Black Sabbath verzió, de igazán Anselmo hangjával és Dimebag játékával szólal meg. Ez volt az a dal, amit anno a walkmanemben mindig visszatekertem és nem érdekelt, hogy mennyire nyúlik a szalag. Ezt még egyszer hallanom kellett. A következő szerzemény a Beeswax, ami számomra olyasmi hatást kelt, mint az Endless Nameless. Sokkal inkább érzem egy szétcsapott alkotásnak, egy jamnek, mint egy rendes dalnak. Pláne, amikor Kurt elszabadul a mikrofon előtt. A Downer szintén a Bleach-ről származik és egy újravett verziót hallhatunk. Igazából nem tudom, hogy erre miért volt szükség, de ha a trió úgy érezte, akkor ennek biztos megvan a megfelelő magyarázata. Az én abszolút kedvencem az albumról és ezzel a dallal lehet talán a legjobban megemlékezni erről a remekműről az az Aneurysm. Benne az igazi Nirvana esszencia, tökéletesen húzzák az idegsejteket, megvan benne a groove, a fokozás és a kellő lassítás, amikor arra szükség van. Kurt ordibálása pedig megmutatja, hogy milyen örültségből is lehet nagyszerű dolgot alkotni. Egyszerűen ez a dal zseniális. Tökéletesen előre vetítette, hogy az In Utero alatt mire számíthatunk. Illetve arra is ad egy halvány sugarat, hogy mi lett volna, ha....De ezt már úgysem tudjuk meg.
A Nirvanaról sok-sok és még több bőrt lehúztak már és még le is fognak. Szerintem, maradandót alkottak és megismételhetetlent. Ezen kár is vitatkozni, élvezzük, ami ránk maradt.
Béke, Szeretet, Metal.
