Az idei év utolsó vegyesfelvágottjában a változatosság jegyében hazai és nemzetközi formációk egyaránt helyet kaptak, legyen szó a ’90-es években gyökerező, kategorizálhatatlan rock/metalról, alternatív ízekkel (is) kevert progresszív muzsikáról, old school thrashről, minden ízében kortárs amerikai modern metalról vagy epikus powerről. Lássuk!

CLUE - INTRINSIC

A budapesti trió hosszú szünet után, egyelőre csak digitális formában jelentkezett a sunCult lemez folytatásával. A köztes, hat évnyire rúgó időszak alatt ugyan jelent meg egy EP, amely előre vetítette, hogy alaposan bekeményít a zenekar, de akinél az a kislemez kimaradt, és csak az előző albumot ismeri, most tágra nyithatja a szemeit. Az újfent figyelemfelkeltő borítóba csomagolt anyag kategorizálása embert próbáló feladat. Ez pedig egyben a zenekar legfőbb erénye is, hiszen nem egy aktuális vagy már lecsengett nemzetközi előadó, illetve irányzat hazai leképezéséről van szó.

A Kiss Péter, Nedoluha György és Erdei Attila alkotta trió ugyan pszichedelikus grunge-ként szokta magát jellemezni, én azonban velük kapcsolatban ezt is szűk skatulyának érzem. Kétségtelen, hogy a srácokra életkorukból is adódóan a ’90-es évek tengerentúli irányzatai gyakorolták a legnagyobb hatást, azonban az Intrinsic albumon a korszak lemezeiről konkrét témák, megoldások nem köszönnek vissza. Velük kapcsolatban persze továbbra is bedobhatók olyan nevek, mint az Alice In Chains, a Kyuss, a King’s X, a Mad Season vagy a Soundgarden, ellenben én leginkább a The Culttal érzek rokonságot, de elsősorban nem zenei téren, hanem abban a felfogásban, hogy ők is korlátok nélkül állnak a dalszerzéshez. Ahogy Péter is hangsúlyozza, a dalokat abban a sorrendben érdemes hallgatni, ahogy lemezre kerültek. Ha így teszünk, és nem össze-vissza ugrálunk a nóták között, netán algoritmusokra bízzuk a döntést, az Intrinsic hangulati íve is ki fog rajzolódni előttünk. A Clue második lemeze egy sokszínű, de mégis egységes anyag, mely fizikai formátumért kiált!

SOMEHOW JO - SCALES AND DETAILS

Néhány napja a The Offering lemezének ajánlójában elmélkedtem azon, hogy a borítókép esetenként könnyen tévútra viszi az érdeklődőt az adott előadó által képviselt alirányzat kapcsán. A finn Somehow Jo esetében ez hatványozottan igaz, de a korábbi borítóikhoz képest ez a sivatagi óriáscsiga is előrelépésként könyvelhető el. A lényeg úgysem ez, hanem maga a muzsika, az pedig részemről rendben van. Egyébként progresszív metalról van szó, de nem az elcsépelt Dream Theater-klón, vagy a manapság menő djent-gyökerű fajtából.

A finnek zenéjében persze valahol ezek is ott vannak, de mellettük alternatív ízek és a klasszikus svéd progresszív rock vonalra jellemző játékosság is megtalálható a dalokban, illetve természetesen akadnak hangszeres bemutatók is. Amiért viszont jár az extra piros pont is, az az irányzatra jellemző terjengősség mellőzése. Az egyész anyag a negyven percet sem éri el, mégis épp annyi esemény történik ezekben a dalokban, mint a kortársak 70-80 perces lemezein szokott. Terjedelmi okokból most csak két dalt ragadnék ki. A Cycle agyahagyott kezdése például a korai Sieges Event idézi, de miután nagy nehezen kikeverednek a maguk generálta káoszból, a vokálok teljes skáláját bemutatják, az alternatív rockos merengésektől a thrashes üvöltésekig. A RUSH sem Rush-os, a billentyűjáték inkább a Yes korai dolgait idézi, de akad benne olyan dobtéma is, ami mondjuk a Dream Theater: Train Of Thoughtjáról sem lógna ki. A Scales And Details minden bizonnyal a 2022-es progresszív felhozatal egyik kiemelkedő darabja, attól függetlenül, hogy itthon legfeljebb maroknyian ismerik.

KORROSIVE -TOXIC APOKALYPSE

A hőskorban megszoktuk, hogy a németek mellett az Egyesült Államok két partvidéke termeli a legtöbb thrash bandát. Három és fél évtizeddel később, a mai állapotok közepette pedig a másod- és harmadvonal tekintetében a német utánpótlás még mindig kimeríthetetlennek tűnik. Az Atlanti-óceán túlpartján azonban a mérleg nyelve északról Dél-Amerika irányába billent. Underground thrash-ben ugyanis manapság elsősorban a chilei, a kolumbiai és a brazil bandák termelik nagyüzemben a hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodó lemezeket.

A kanadai Korrosive is simán beillene tiszteletbeli dél-amerikai csapatnak. A kínai és iráni felmenőkkel rendelkező vokalista mellett a neveik alapján feltehetően a basszer, Carlos Rodriguez és az ütős, Kaveh Afshar sem sokadik generációs kanadaiak… A zene azonban tipikus Bay Area thrash, kb. a korai Testament, Forbidden, Vio-lence nyomvonalán. Az Ed Repka (Megadeth, Suicidal Angels, Defiance, Nuclear Assault, stb.) borító egy veterán thrashernek kapásból legalább három plusz pont, amelyre pillantva már a play gomb lenyomása előtt el is indul a belső magnó, mely ezúttal sem fog tévedni. Hamisítatlan kalapálós thrash metalról van szó. A srácok minden kötelező alkotóelem tekintetében perfektek, legyen szó az acsarkodások széles skálájáról, a gyorsan lezavart szólókról, a sebesség-faktort a lehetőség szerint kimaxoló, de a szűk keretek között mégis változatos tempókról és az elmaradhatatlan külsőségekről. A kanadaiak értik, érzik és élik is ezt a muzsikát, amit a megfelelő ösztönök nélkül nem is érdemes játszani. Ha nem egy újabb Vektort vagy Havokot keresel, hanem csak egy jót akarsz bólogatni, a heti adagodat ezzel a koronggal ki is pipálhatod!

LIVING WRECKAGE -LIVING WRECKAGE

Hogy mi minősül supergroup-nak, és mi nem, azt a mai viszonyok közepette nehéz behatárolni. Amúgy az egész kategóriának a kiadók hangzatos promóciós szövegein túl – számomra – nincs is jelentősége. Ha akarjuk, a Living Wreckage is lehet az, hiszen a bandát az egykori és jelenlegi Shadows Fall két gitárosa, az itt egyébként a négyhúrost kezelő Matt Bachand és a közel egy évtizede az Anthraxban is érdekelt Jonathan Donais hozta össze. Társaik, Jeff Gard énekes, Matt LeBreton gitáros és Jon Morency dobos viszont legfeljebb a massachusettsi underground bugyraiban is járatos hazai hallgatóknak lehetnek ismerősek. Tehát ez a zenekar végeredményben egy földalatti supergroup.

A Shadows Fall alapemberei meg sem próbáltak kilépni a komfortzónájukból, új zenekarukkal is a jobb híján metalcore-nak nevezhető irányban mozgolódnak. Amúgy tetszés szerint akár melodikus death metalnak is nevezhetjük a muzsikájukat, ha az utóbbi kategóriát elég tágan tudjuk értelmezni. A Living Wreckage muzsikájában ugyanis death metal legfeljebb nyomelemek formájában lelhető fel, ez a zene szerintem szimplán kortárs amerikai extrém metal, annak minden jellemzőjével, de a technikás irány felől közelítve. Extrém és dallamos is egyúttal. A relatíve rövid lemezen egy korrekt stílusgyakorlatot kapunk, melyet önmagában a gitármunka szűk negyven percig gond nélkül el is vinne a hátán, de a srácok az előéletükből adódóan a dalszerzéssel sem állnak hadilábon. Jeff Gard énekes pedig a stúdiós teljesítménye ismeretében egy igazi kincsnek tűnik; ha élőben is tudja hozni a lemezen produkált vokálokat, akkor neki is jár egy külön kalapemelés.

LEGIONS OF THE NIGHT - HELL

A korabeli supergroupként indult Metalium debütjével az ezredfordulón megismert énekes, Henning Basse az utóbbi fél évtizedben eltűnt a radaromról. Ez persze simán lehet az én hibám is, hiszen a rövid Firewind-es kalandja után nem követtem figyelemmel az aktuális ténykedéseit. A Legions Of The Night révén viszont most újra egymásba futottunk. A relatíve friss (a Hell a második lemezük) formáció első blikkre egy stúdiós projektnek tűnik az elsősorban a Malefistum révén, illetve a Dawn Of Destinyből ismerős Jens Faberrel és az egyebek mellett az utóbbi formációban szintén érdekelt Philipp Bockkal.

A trió epikus power metalban utazik. Legtöbben a Savatage klasszikus érájához hasonlítják a Légió zenéjét. Jól is teszik. Náluk is hasonlóan nagyszabású, de a karcot, a fémes élt sem nélkülöző muzsikáról van szó. A tavalyi debüt ugyan kimaradt nálam, de a novemberben megjelent Hell egy olyan anyag lett, amely igényli a figyelmet, nem lehet csak úgy, háttérzeneként hallgatni. Vagyis lehet ugyan, de nem érdemes. A közel egy órányi lemezhossz szintén nem könnyíti meg a felületes hallgatók dolgát, a Savatage tábor azonban bátran próbálkozhat vele, ugyanis nem tűnik úgy, hogy az anyazenekartól a közeljövőben bármilyen érdemleges aktivitást várhatnánk.