A Limp Bizkitre már simán lehet mondani, hogy "szitokszó". Egyszerűen nincs olyan rock/rap/metal zene rajongó, akinek közömbös lenne Fred Durst és zenekara. Be kell látni, hogy a zenekar csillaga ma már nem, hogy nem ragyog, de éppencsak pislákol. Messze vannak az arénákat megtöltő turnék, messze vannak a gigaslágerek, ellenben a nosztalgia vonat ezerrel zakatol előre. De, hogy is volt anno ez a nagy siker után?
A saját véleményem az, hogy a Limp Bizkit egy remek sormintán halad a karrierje nagy részében, legalábbis próbál ehhez ragaszkodni. A nyers rock/metal hangzással kezdődött minden az 1997-es Three Dollar Bill, Y'all-al, majd sokkal több hiphop elemet emeltek át, mint azelőtt, ez megalapozta a világhírnevet a Significant Other személyében. Később pedig robbant a bomba és megjelent a tökéletes nu-metal lemez, a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water. Innentől kezdve ezt a mintát tolják visszafelé. A Results May Vary egy hiphop-osabb, könnyedebb anyag, majd a 2005-ös The Unquestionable Truth (Part 1) megint a nyers energia felé kacsingatott, hogy hosszú idő után a Gold Cobrával egyszerűen pofára essen a zenekar. A 2021-es Still Sucks-ot én remek poénnak tartom, de egyszerűen nem tudom teljesértékű Limp Bizkit anyagként kezelni. Sokkal inkább érzem azt, hogy ezek megmaradt nyesedékek, amiket jó poén volt kiadni, de sokkal inkább csak egy "hamarosan" elkészülő album előfutárai voltak. De mégis milyen lehet a zenekar negyedik albuma, amin a fő agytröszt nem is szerepel?
Már most közöljük a tényt. Erről a lemezről nem azért írok mert a legjobb Limp Bizkit anyag lenne. Nem, sokkal inkább egy érdekes kordokumentuma egy irányitásmániás énekes vergődésének. Mindezek mellett vannak rajta nagyon kiemelkedő dalok, amiket nem hiába, hébe-hóba még ma is el lehet csípni egy-egy- koncerten. Érdekes, hogy én soha nem akartam Fred Durst lenni. Én nem vágytam a piros fullcapre, mint a haverok. Ellenben sokkal inkább tetszett, ahogy Wes Borland ki van sminkelve, magával ragadóbb volt, érdekes, egyedi abban az időszakban. Így nem is csoda, hogy tizenévesen kiakadtam, amikor kikerül a zenekarból. 2001 októberében Durst kiadott egy nyilatkozatot a weboldalán, amely szerint "A Limp Bizkit és Wes Borland békés úton úgy döntött, hogy elválnak útjaik." Mind a Limp Bizkit, mind a Borland folytatja zenei karrierjét. Mindketten sok szerencsét kívánnak egymásnak és ajövőbeli törekvéseiknek. Fred ezek mellett azt is kijelentette, hogy a zenekar keresi a világ legrosszabb gitárosát, hogy csatlakozzon hozzájuk. Arra a kérdésre, hogy Borland miért lépett ki a zenekarból, az ismert producer, Ross Robinson azt mondta "azért lépett ki, mert már nem árulja el magát pénzért". Érdekes felvetés, hogy a Limp Bizkit tagjának lenni azt jelenti, hogy kiárusítod magad és csak egy termék leszel. Pláne érdekes ez, miután Wes annak idején visszatért, habár lehetett érezni, hogy annak egy jó része anyagi megfontolásból valósult meg, akármennyire is erős volt a 2005-ös anyag, amit kiadtak. De kanyarodjunk vissza, hiszen meg kell találni az új embert!
Durst országos meghallgatást tartott "Put Your Guitar Where Your Mouth Is" néven. Mike Henderson azonban, aki a meghallgatásra induló gitárosok egyike volt, elárulta, hogy az esemény nem más, mint egy reklám. Durstnak nem állt szándékában új gitárost toborozni, és az egészet a Guitar Center termékeinek eladására szánták. Dörzsölt egy fickó ez Freddy D.....
A zenekar végül a Snot gitárosával, Mike Smith-szel készített felvételeket. Ekkorra már a zenekarnak több dala is készen volt, de még Mike-kal rögzítettek tíz dalt, és az így kapott huszonöt dalból választották ki a legjobbakat, amik felkerültek az albumra. A korábbi dalokat a frontember, a basszusgitáros Sam Rivers játszották fel több-kevesebb sikerrel, illetve egy kis időre be tudták palizni Elvis Baskett-et is, aki a stúdióban dolgozott. Nem annyira közismert tény, hogy az egyik legjobb dal a Build A Bridge nem a zenekar tollából származik, hanem a Korn gitárosa Head írta azt a számukra. Azonban a felvételekkel Fred Durst még nem volt teljesen elégedett, ezért újabb agyafúrt tükkhöz folyamodott. 2002 májusában Durst közzétette Wes Borland személyes e-mail címét az interneten, és azt mondta a rajongóknak, hogy kérjék meg, hogy csatlakozzon újra a bandához. Borland biztos nagyon örült, hogy naponta több száz e-mailt kap, azonban a dolog a visszájára sült el. Wes elmondása szerint, a levelek hetvenöt százaléka arról szólt, hogy vissza ne menjen a megalomániás idióta mellé. Hopppsz...kellemetlen story. Ettől függetlenülül az album munkálatai haladtak tovább. Az album gyártása során az anyag munkacíme folyamatosan változott. Volt Bipolar, Panty Sniffer és végül a Results May Vary címmel fejeződött be.
A zenekar nem volt rest és egyből felkötötte a nadrágot és a Metallicával indult el a Summer Sanitarium turnéra. Azonban a 'Tallica rajongói nem feltétlenül részesítették nagy szeretetben a zenekart. Például a chichagoi állomáson a színpadra lépéstől kezdve elkezdték őket dobálni és ment a Fuck Fred Durst skandálás. Természetesen a frontembernek ez nagyon rosszul esett és sebzett lélekkel hat dal után levonult a színpadról. Hiába...kemény dolog a show business! Azért voltak helyszínek, ahol nagyon csípték a zenekart.
A Results May Vary 2003. szeptember 23-án jelent meg, és nagyrészt kedvezőtlen kritikákat kapott a zenei sajtóban. A mélyrepülés kezdetét vette és ha ez nem lett volna elég, akkor Smith 2004 augusztusában kilépett a bandából. Természetesen a frontember ezt nem hagyhatta szó nélkül. Olyan típusú emberek vagyunk, akik hűek maradnak a családjukhoz és az ösztöneinkhez, és minden pillanatban megérzéseink szerint cselekszünk. Mike nem az a srác. Szórakoztó vele játszani, de mindig tudtuk, hogy nincs azon a szinten, ahol mi vagyunk mentálisan. És akkor nézzük meg, hogy milyen az az album mai füllel, ami ennyi negatív kritikát kapott, ami ennyi megpróbáltatáson ment keresztül.
Az albumborítót hagyjuk is... Egyből érződik, hogy Wes sehol sincs, ami hatalmas hiba, hiszen az albumok borítójáért többször is felelősséget vállalt már. A zenekar valamiért mindig úgy érzi, hogy a tizenhét dal mellé még szükség van egy intróra is, ami igazából unalmas. A Re-Entry feléről azt hihehetnénk, hogy egy rendes dal, de inkább csak egy intró, egy dalkezdemény, ami nem tudott kiteljesedni, így ide pakolták a lemez elejére. Az albumot egyértelműen az Eat You Alive nyitja, ami olyan giga sláger lett, hogy az évek alatt megálljta a helyét a Rollin és a My Way mellett is. Az sem elhanyagolható tény, hogy ez az egyetlen dal, amit Borland előszeretettel játszik a lemezről. Egyes pletykák szerint, ez a riff eredetileg még tőle származik, bár a szerzők között Smith neve szerepel. Igazából ebben a dalban benne van az, amiben a zenekar erős. Fogós gitártémák, amiket John Otto és Sam Rivers sziklaszilárdan biztosít. Azt már itt is tapasztalhatjuk, hogy a hangzással ezen a lemezen sem lesz gond. Mondjuk ebben tényleg masszívan erős a zenekar, hiszen az összes lemezük bivaly módon szól, ezt el kell ismerni. Minden benne van a dalban aminek kell, tiszta énekek és ordítás, így egyértelmű volt, hogy a Limp Bizkit rajongókat a lemez elején egy ilyen tétellel kell megfogni, hogy ne tegyék vissza a polcra a lemezt. Azért a tizennyolc dal rohadt sok! Még akkor is, ha a játékidő hatvannyolc perc. Ennek a fele is bőven elég lett volna és akkor talán egy az addigi örökséghez méltó lemezt készített volna az ötös.
A lemez elején még próbálják tartani a metalos vonalat, erre remek tanubizonyság a Gimme The Mic is. Ennek a dalnak a témái marha egyszerűek, Durst pedig kellőképpen tud fröcsögni. Fontos megjegyezni, hogy itt már eltűntek azok a kifinomúlt fricskák, amik az előző anyagon jellemezték a frontembert. Akármennyire is metalba hajlik a dal, Lethal-nek hatalmas szerepe van benne, hogy ne válljon unalmassá. Több dalt is át fogok ugrani, mert egyszerűen töltelék szerzeménynek érzem őket. Van olyan dal, ami majdnem hat perc hosszú, ilyen például az Underneath The Gun, ami egyszerűen unalmassá válik ennyi ideig. A Down Another Day azonban már egy érdekesebb szerzemény. Menjünk el mellette, hogy Fred énekelni próbál, hol kisebb hol nagyobb sikerrel. A basszusgitárral kezdődő dal és a rá épülő dob groove nagyon kellemesen kiegészítik egymást. Kellemes hallgatni való, tök jó helyen is lenne a lemezen, ha előtte még valami súlyosabb tételt kaptunk volna. Külön érdemes oda figyelni a samplerekre ebben a dalban. Nekem is sok-sok hallgatás után maradt csak meg, de emiatt lesz tényleg különleges ez a szerzemény. Az Almost Over tipikusan az a szerzemény, amit áttekertem mindig. Egy My Way kópia, ami sehogy sem állta meg régen a helyét, ellenben az utána következő Build A Bridge. Az akusztikus gitárral operáló szerzemény, melankólikus és még Durst hangja sem tudja elrontani. Nem tehetek róla, imádom a zenekart, de a tiszta énekes dalaik messzebb állnak tőlem. A másik nagy előnye a dalnak, hogy nem hajlik át unalmasba, és hatalmas refrénnel dolgozik. Hasonlít kicsit a későbbi Walking Away dalra, ami ugyanezt a sémát követi, csak hát Wes azért ....A dal egy igazi felüdülés a lemezen, érdemes többször is meghallgatni, mert remek harmóniákból van összerakva a dal.
Ezután következik azonban megint csak a hidegleves. Imádom Snoop Dogot, mint rappert. Nem mellesleg a csávó nagyon közel áll a rock/metal szcénához, többek közt Kurt Cobainnek is jó barátja volt. De kanyarodjunk vissza a Red Light-Green Light egy remek hiphop alapokon nyugvó dal lenne, amire Snoop jellegzetes hangja tök jól ráfekszik, azonban Fred hangját az elejétől kezdve erőltetettnek érzem. Nem ez a rapelési stílus az, amiben ő otthonosan mozog. Stílusidegen és izzadságszagú, pedig egy jó dal lenne alapjáraton. Take It Home csak egy átvezető tétel, vagy egy befejezetlen tétel, hiszen a hossza nem éri el a két percet sem. Üdvözölhetjük az autotune-t és amúgy nem mondom, hogy jó, de azért a rossztól nagyon messze áll a szerzemény. Sokkal inkább el tudnám képzelni egy albumot záró tételként, de mégis itt a lemez közepe felé kapott heyett. The Only One.... A dal alapjai jók, de nem volt ott egy személy, aki visszatartsa a lovakat, hogy azok a verseny végéig megőrizzék lendületüket, erejüket. Így alakult, hogy ez a négy perces tétel is, ha csak egy perccel rövidebb lenne olyat vágna az asztalra, hogy arról még most is ódákat tudnék zengeni, de nem ez történt. A Re-Arrenged kis testvére a Lonely World egy jó dal is lehetne, de megint csak szét van nyújtva, mint a rétestészta. Egy az egyben az említett dal alapjaira van újrahúzva, mondhatjuk azt is, hogy lényegében saját magát coverelte a zenekar. A Phenomenon egy tök király riffel indít, amit Durst ront el nemes egyszerűséggel, illetve az, hogy rá van vágva egy olyan hiphop alap, amivel értem, hogy meg akarják törni a metalos vonalat és zavart akarnak kelteni a hallójáratokban, de ennek lett volna jobb módja is. A dalok nagyon nagy többségére el lehet mondani, hogy egy sokkal könnyedebb, befogadhatóbb irányt vettek, ami nem feltétlenül állt jól a zenekarnak. Amikor pedig rákanyarodtak a második NAGY COVER-ükre az nálam anno és még ma is kiveri a biztosítékot. A The Who feldolgozás annyira nyálas, annyira unalmas, hogy ez volt az a dal, amitől kivert a víz. Mondom ezt úgy, hogy még most, 2023-ban is kő Limp Bizkit rajongó vagyok és azon töröm az agyam, hogy lehetne Bécsbe is kijutni költséghatékonyan áprilisban. Az albumot záró Drown-t még meg kell említenem, hiszen egy remek szerzemény. Ha a sok sallangot hagyták volna és csak az ilyen dalokat tartják meg, akkor egy remek lemezről beszélhetnénk.
Akárhogy is mondják az okosok, hogy mindenki helyettesíthető, ez nem teljesen igaz. Wes Borland hiányát megérezte a zenekar. Nélküle egyszerűen nem lehetett tartani azt a szintet, ami elvárható volt.. Emellett pedig Borlandnek is be kellett látnia, hogy hiába a Big Dumb Face (mondjuk ekkor az pont nem volt aktív) és még csak a Black Light Burns is korai fázisában volt, kell neki az a kutyaütő Fred Durst, hogy érvényesülni tudjon, úgy Isten igazából. Ez van.....
Béke, Szeretet, Metal
