Azt gondolom, hogy a Therapy? különösebb bemutatást nem igényel a blog olvasóinak. Az Andy Cairns vezette észak-ír banda már olyan régóta nyomja a punk & rock-ot, hogy egyszerűen megkerülhetetlenek. Valószínű nem vagyok egyedül azzal a fílinggel a 90-es évekből, amikor még a Music Television frankón tolta ránk a külföldi zeneipar nagyüzemi remekeit... Becsületükre legyen mondva, azért rendesen helyet adtak a feltörekvő grunge, rock, post-punk vagy metal csapatoknak is, akik zenéjükkel nem feltétlenül a slágerlisták élére hajtottak. Alig vártam, hogy hazaérjek a suliból és máris benyomtam a zenetévét, hátha elcsípem az aktuális favoritomat. Az 1994-es Troublegum, a Screamager-rel nagyon betalált és lett kedvence sok kiábrándult, MTV-n szocializálódott fiatalnak, többek között nekem is. Bár az album meg is hozta a népszerűséget, a Therapy? szerintem sosem akart igazán a fő sodráshoz tartozni. 

Az 1995-ös Infernal Love is megmutatta, hogy a zenekarnak esze ágában sincs beragadni egy stílusba, hanem szépen tovább is léptek. Ez a lemez már nem volt kirobbanó siker, ettől függetlenül a 90-es években neves fesztiválok rendszeres fellépői voltak. 

Az idők során meglehetősen vegyes képet alkottak magukról. Néha nehezen befogadható, saját határaikat is feszegető, aztán pedig emészthetőbb albumokat jelentettek meg. A legutolsó, új számokat tartalmazó anyag 2018-ban jött ki Cleave címmel. 

Zenéjük széles skálán mozog, mesterien dolgoznak össze stílusokat és ezért is vált védjegyükké a kiszámíthatatlanság. A több, mint harminc évbe belefért egy-két hullámvölgy és néhány tagcsere is. A Therapy? a mai napig is töretlenül koncertezik és ad ki lemezeket. A Hard Cold Fire a 16. a sorban. 

"Az egyik dolog, amit eldöntöttünk, amikor végre próbálni tudtunk, az az volt, hogy nem akarunk egy lockdown lemezt készíteni" - mondja Andy Cairns énekes és gitáros - "mert az emberek már így is elég sok mindenen mentek keresztül.

A zenekar a zavaros idők közepette sokak számára befogadható zenével szeretne visszatérni a Covid alatt megtépázott zenei életbe. Michael McKeegan basszusgitáros gondolatait is idézve: "Azt akartuk, hogy ez az album olyan legyen, amit jó érzés élőben játszani, ami felszabadít minket a pangás időszaka után, hogy aztán ne rágódjunk többet rajta, inkább a továbblépésre fordítsuk az energiákat."

Márciusban a Joy, majd áprilisban a Poundland of Hope and Glory adott ízelítőt a 10 számot felsorakoztató lemezről, ami 31 perc alatt le is pörög. Az egész albumra jellemző az, amit a Therapy? nagyon tud, a könnyen megjegyezhető, dallamos refréneket, a pulzáló basszust, a feszes dobról nem is beszélve. A They Shoot the Terrible Master, ami az első tétel a sorban, gyakorlatilag arcba vág ezzel az erőteljesre sikerült kombinációval.

A zenekar szépen hozza a tőle megszokott morajló hangzást, a reszelős gitár témákat, amit ritmusváltásokkal tesznek izgalmassá, mint a Bewildered Herd vagy éppen a Two Wounded Animals-ben. A To Disappear gyors, lendületes szám lett, amit intenzív erővel húz előre a dübörgő, tökéletesen működő ritmusszekció.
Az album végére maradt egy, szerintem kakukktojás a Days Kollaps. Az elkeseredett kiút kereséshez stílusban igazán illő post-punk jegyeket csempésztek be, jó kis melankolikus lezárással.

Ha már itt tartunk, a dalok ezúttal sem az élet napos oldalról szólnak, inkább a megszokások és a mókuskerék rabjává vált, vagy a bizonytalanságban tartott hétköznapi emberekről, helyzetekről. Amikor a hit erősebb a tényeknél... szóval a mai modern életünk összes frusztrációja benne van.

Összességében a Hard Cold Fire egy igazán jól sikerült album lett. Egy-két esetben éreztem, hogy a sok  ritmusváltástól túl nyakatekertnek érződött a végeredmény. De hát ez egy szubjektív meglátás, másnak lehet, hogy ettől válik éppen izgalmassá. A lemezen végig kitart a lendület, ami szerintem koncerten is nagyon jól fog működni majd, így zenekar ezen törekvése is megvalósulhat.