A friss Winger nagylemez május 5-én jelent meg, 9 év kihagyás után. A Seven a zenekar hetedik albuma, és 12 dalt rejt 55 percben. Ennyit a számadatokról, nézzük, hogyan sikerült!
Érdekes, hogy a lemezt felvezető interjúkban nemigen indokolták, miért volt a hosszú szünet, a Seven – két igen erős előzetes dal után – egyszercsak megjelent. A zenekar nem oszlott fel (ismét), és komolyabb személyi változások sem történtek, mindössze annyi, hogy visszatért Paul Taylor billentyűs-gitáros. Az eddig sem piskóta felállás tehát tovább izmosodott, a Wingert nyugodtan hívhatnánk supergroup-nak, ha nem lenne annyira elcsépelt frázis. Ha már itt tartunk, a progresszív jelző is elő-előfordult a kapcsolódó kommunikációban. Ha nagyon akarom, belemagyarázhatjuk néhány dal esetén, de szükségtelen, a Seven a marketing bullshit nélkül is nagyon erős lábakon áll.
Egy egyszerű felütéssel és egy durr-bele riffel indul a lemez. Nem a Rhapsody ez, vagy hogy a fenébe hívják éppen; semmi intró vagy terjengős felszopó, 18 másodperc után Kip Winger már énekli is az első versszakot. A Proud Desperado szolgált első kóstolóként is, és mint olyan, inkább könnyű falat, különösen a többihez képest. 4 perc alatt marad, emészthető a refrénje, bár áthatja egyfajta borongós hangulat. Ezt szánhatták a lemez slágerdalának, hiszen nemcsak videó készült hozzá, de igénybe vették a témában jártas Desmond Child dalszerzői tudományát is. A legtöbb dalt amúgy Kip Winger és Reb Beach gitáros írták közösen.
A következő két dalt egyszerre tárgyalnám, ugyanis nagyon hasonlóak. Mindkettő lassan kibontakozó, terjengősebb téma, és a lemez erősebb pillanatai közé tartoznak. A Heaven’s Falling egészen komoly ívet ír le a fátyolos hangon előadott refrénig, de a Tears of Blood is bámulatosan zenei. Ez a dal még inkább az énekről szól, és ahogy a verze, a bridge és a refrén egymásra építkeznek, az tanítani való. Rendesen odatették a kezdő dalhármast, érződik, mennyit dolgoztak a részleteken. Biztos, hogy nem az első ötletek kerültek szalagra.
A valamivel könnyedebb Resurrect Me egy pucér riffel indul, ekkor tűnik fel, hogy elég laposan szól a lemez. Olyan, mintha kinn felejtették volna a napon, és kifakult volna, ha értitek. Hogy ez mennyire szándékos, vagy csak a költségvetési plafon ennyit engedett, nehéz megmondani. Ilyen hosszú szünet után azért rejt némi rizikót egy visszatérő nagylemez elkészítése, úgy sejtem, óvatosan kalkuláltak, amikor a produkciós büdzsét tervezték. Ne is kattogjunk ezen sokáig, a hard rock szerencsére inkább a dalokról szól, semmint a csilivili megszólalásról. Visszatérve a Resurrect Me dalra, a szólója viszont elsőrangú, ha esetleg elfelejtettük volna, mekkora kaliberek alkotják ezt a zenekart.
A lemez közepén dugták el a kedvencemet, a Broken Glass című monumentális lassút. Régen az ilyet hívták power lírainak, ami arra próbált utalni, hogy a dal nem a szirupos-bugyinedvesítős, hanem a nagyívűbb-karcosabb kategóriát képviseli. Cseppet sem slágeres, mégis emlékezetes a refrénje. Kip érett hangja jól illik hozzá, és a magasakkal még éppen nem vállalja túl magát. Ez már a harmadik hasonló dal, és feltűnő, mennyire fekszik nekik. Meg persze az is, hogy ezek a legjobb pillanatok az albumon.
Megint egy lazább téma jön: persze az It’s Okay sem három hangból áll, de a táncolható refrénje okán már elsőre is működik. A Stick the Knife In and Twist (milyen jó kis görögdinnye-lékelős cím, hehe) is hasonló, de valamivel húzósabb. A marcona riff és az első versszak után olyan bandák neve ugrott be, mint a Thunder vagy a Black Star Riders, ami nem szokott rosszat jelenteni.
Végül emeljük ki a lemezt záró It All Comes Back Around nótát is! Ez lehetett a na-most-majd-jól-megmutatjuk dal, ami a maga 7 és fél percével a leghosszabb is. Ez is egy komor hangulatú, nagyszabású téma, ami a végén hosszú gitárszólóba torkollik, majd szépen elhalkul. Cseppet sem izzadságszagú, és hát az a helyzet, hogy tényleg jól megmutatták. Érdemes is várni a végén egy kicsit (mármint az újraindítással), hogy még inkább a hatása alá kerülhessünk, illetve hogy leülepedjen. Bizony, a Seven album több, mint a dalok összessége, saját világa van, engedjük hát, hogy magába szippantson! Igényli az odafigyelést, mégis dalközpontú. Ügyeletes kommerszcsávóként nekem hiányzik is róla egy-két tapsmetál sláger, de elfogadom, hogy ilyesminek itt most nincs helye. Érdekes, hogy szerelmes-nyálas lassú szám sincs, az egész album keményebb, mint amilyenre elsőre számítanánk. Az egyéni hangszeres teljesítmények sem ütköznek ki olyan élesen, mert elegánsan alárendelték őket a daloknak. Ha figyelünk, ott vannak ám a gitárszólók, de annyira organikusan épülnek be, hogy alig tűnnek fel.
A Seven jó eséllyel ott lesz majd az év végi toplistámon, amit annak is köszönhet, hogy a cikkírás miatt jól elmélyedtem benne. Különösen az ismerkedés során javaslom, hogy ne oszd meg a figyelmed, hadd várjon az a mosogatás vagy Insta-pörgetés. Nem üt elsőre, de a kellő energiabefektetés után ugyanúgy megnyílik, mint egy slágeresebb lemez, és a legtöbb dal refrénjét már ismerősként dúdolhatjuk. Helyenként valóban túlírtak néhány témát, de ez legyen a legnagyobb baj. Még csak megsaccolni sem merem, milyen szintet képvisel ma a Winger. Ha mondjuk koncertszervező lennék, hova vinném a bulijukat? Red Stage vagy Blue Stage, esetleg egy kisebb helyszín?
Továbbra is óriási a zenei kínálat, sokszor még az arra érdemes lemezek is átsiklanak a radar alatt, de a Seven megérdemli a figyelmet és a méltatást. Kicsit tartok is tőle, hogy amolyan „szakma kedvence” típusú, bennfentes tipp marad. Ebben a műfajban óriási szakadék tátong a sztárbandák és a többiek között, és nemigen van középmezőny, ahova amúgy a Wingert taksálnám. Kívánom, hogy – a saját koordináta rendszerében – sikeres legyen, és legalább azokhoz eljusson a híre, akik kedvelik a „hard rock és környéke” jellegű muzsikákat.
