Szombat délután a becsinált leves meg a dobozos fagylalt között félúton megszületik egy gondolat: nézzünk valami program után, a szomszéd úgyis füstöl, egy komplett gyerekzsúr tüdőzi az ablak alatt a faszenet és bár most estünk haza a horvát előszezonból a fáradságot legyűri a fomofóbia, jár nekünk a friss levegő meg a D-vitamin ráadás.
Pesten nagyban zajlik a belvárosi dzsembori, de sem Soltész Rezső bajsza, sem pedig Gergely Róbert sármja nem ellensúlyozza egy fővárosi ingyenbuli megpróbáltatásait, így marad a vidék, arrafelé mindig szellősebb . Pilisborosjenőn Szeláví Fesztivál, így fonetikusan, ami csak annyira alternatív, mint a Carson Coma, meg a Budapest Bár, egyszóval mérsékelten, de hoppá csak, ezmiez: Dadabánya!? Azt írja az internet, hogy Underground Művészeti Fesztivál, Helyszín: Bányászati és Ipari Skanzen, Tatabánya, Vágóhíd utca 1.
Párosunk szebbik felével egymásra nézünk, egyszerre dereng fel lelki szemeink előtt a bakancsos-tarisznyás idill és nekem máris boroskóla ízűvé sűrűsödik a nyálam (pedig amúgy utálom), de ilyen ez a pavlovi reflex, ami kutyának a sípszó, nekem az alterfesztivál. Lötyög még némi benzin a tankban, a Waze szerint 25 perc faltól falig, az ezerötszáz mellé simán odacsapok még pár kilométert és ugyan a Gilisztákról vélhetően lemaradunk, a Létrák zenekar műsorára még pont odaérünk.
A parkolótól egy villanyoszlopra erősített tábla jelöli az utat, a fák mögül már kilóg a poszt-indusztriál, “XV. Akna”, meg “Jó szerencsét” hirdeti a kopott vaskapu, szóval minden jel arra utal, hogy megérkeztünk.
Hangulattól függően egy olajfoltos bányaudvar nekem legalább annyira szép tud lenni, mint a bakter dárdájába ütődött éjjeli holdsugár és a skanzen már első ránézésre kielégíti a szocreál romantika rajongóit: gazzal feltört beton-ösvény mentén obskúrus bányászgépek és rozsdamarta kortárs installációk pihennek (szemmel láthatóan a helyszín művésztelepként is funkcionál), a beszélgetéseknek otthont adó kultúrház (?), meg olyan, hogy attól még Tarr Béla is akkumulátor savat könnyezne örömében.
A Létrák már hangol, bár azt nem tudom mennyire lehet behangolni egy alumínium lajtorját, ezt püföli ugyanis frontemberünk aki egyben a többi ütősért is felel, miközben kipirult arcal üvölti a mikrofonba, hogy “én vagyok a Csubakka”.
A duó másik fele a széttekert basszusgitárt kezeli, ezen a hangszerparkon keresztül kapunk aztán egy Black Sabbath átiratot (Paranoid) meg egy aktualizált God Save the Queent (God Save the King), illetve vendégelőadóként a nemszomjas Csermanek Csabi (Csermanek Lakótelep) is színpadra lép, aki pár papírfecnibe kapaszkodva adja elő azt a két nótát, melyek közül először az egyik következik és amit nem túl meglepő módon a másik követ (amely egyébként Mike Oldfield Shadows on the Wall című dalának vilmoskörtébe mártott változata).
Réz András esztéta (fesztivál rangban Hermész a Lélekvezető) beszélgetésre invitál a kultúrba, felkészül Benkő Zoltán, alias Güzü a legendás CPg gitárosa, elsőrendű vádlott, a magyar punk vértanúja. Hermész belöki a beszélgetést, majd elsiet felkonferálni a Totoro zenekart, egyszersmind a gondjainkra bízza Güzüt, aki készségesen válaszol mindenre is. Még innám szavait, de jobbik felem már mocorog, kezdődik a következő koncert és mi tagadás, az én fenekemet is kezdi törni a bányász-komfort fapad.
A Totoro alulról húszas gárdája formára és tartalomra is kiköpött Pál Utcai Fiúk: frontlány ukulelével, frontfiú gitárral, közérzeti józene, ami működhet Kapolcson, Szigeten, Volton, a Gödörben vagy otthon, meg persze itt a tárnák szélén, remélem hívják őket mindenhova, ők meg mennek.
A lokális Későn Érők is hasonló korosztály és ska-t játszik, ami nem annyira zsánerem, így három szám után feladjuk, de ez nem irányukba kritika, írjuk inkább az általános fáradtság számlájára ami jött velünk az Adriáról, pedig hátra van még a Rühös Foxi meg a mindig csodás Tudósok.
A sofőr sör is bágyaszt, de nem baj, így legalább még világosban hazaérünk, aztán majd jövünk jövőre, mert amúgy ez már a hatodik ismétlés, csak mi voltunk eddig alulinformálva. Itt a vége, Jó Szerencsét!
Forrás, Fotók: A Vértes Agorája, Raáb Zoltán
