Kevés zenekar tudja jobban elvenni a kedvét az embernek az élettől, mint a Godflesh. Mindazonáltal a zenekar hatása az industrial metal színtérre megkérdőjelezhetetlen. Olyan zenekarokra volt alapvető hatással mint a Rammstein, vagy épp a Nine Inch Nails, hogy csak a nagyobbakat említsük meg. A '89-es Streetcleaner az ipari metal egyik alapköve és így nem mehetünk el szó nélkül, ha új lemezzel jelentkeznek. És bár a zenekarnak az évezred fordulójától számítva volt egy hosszabb szünete, amíg a tagok másban is kipróbálták magukat, de 2009 óta újra nagyjából működnek. Így érkeztünk el tavaly októberig, amikor is bejelentették az új lemezt, ami a keresztségben a Purge nevet kapta és stílusában és eszmeiségében a 1992-es Pure album örököse.
Mintegy 30 év után felvenni a fonalat eleve nem egy könnyű dolog, ráadásul saját magukra szépen így rá is rakták a terhet, hiszen a Pure a Streetcleaner által rögzített alapvetéseket továbbgondolva emelte még egy szintet és tette a lemezt a Godflesh életmű egyik talán legerősebb darabjává. Az meg már csak extra érdekes adalék, hogy a Justin Broadricknél 2022-ben autizmust és PTSD-t (poszt-traumás stressz szindróma) diagnosztizáltak. Broadrick önbevallása szerint a Purge amúgy a fenti betegségekkel való küzdelmének egyik fontos része, a terápia egy eszköze. Szóval ennek fényében már nem is annyira nehéz megérteni, hogy miért is ennyire pusztító a lemezt hallgatni, feldolgozni. Amikor az egyszeri zenei blogger nekiáll egy új kiadvánnyal, akkor azt igyekszik rommá hallgati, kontextusba helyezni, hagyni, hogy megérnjen magában. Ez az, amit a Purge nem enged meg. Egyszerűen képtelen vagyok kétszer egymás után meghallgatni. Iszonyatosan megterhelő és letaglózó "élmény" az negyvenpár perc. Ilyenkor pár napra félre kellett tennem, mert ennyire nem süllyedhetek le a mizantrópiámba.
Az egész lemez egy monoton ismétlésben fulladozó rideg rifftenger, ami alatt a gépi dobok ütemes zakatolása tovább nyomja a hallgató mellkasát a föld felé. És ehhez jön még hozzá az, hogy a hangzás természetesen szándékosan olyan koszos-mocskos és zajos, hogy egy idő után a füled megtelik és egy perccel se tud többet befogadni. És mégis: valahogy mégis van egy rendező erő az egész mögött, ami által ezek az élettelen merev darabok tételekké, azok pedig albummá formálódni. Pedig szinte bárhol belekapva a lemezbe, ugynazt a lassú gépies zakatolást hallja az ember, de ha türelmes, akkor előbújnak a kis különbségek.
A The Father lesz első nekifutásra kb. mindenkinek az, amit úgy emlegetne, mint a lemez csúcsa, pedig egyszerűen arról van szó, hogy ott kapott leginkább teret valamiféle dallamosság, líraiság, ha lehet ilyen szavakat idecitálni. Bár az egész téma nagyon ismerősen hangzik valami távoli zenei élményből (talán Fear Factory, vagy Prong...), mégis üdítően lélekbe markoló tétel. Egészen addig, míg meg nem érkezik rá a Mythology of Self és tonnás súlyával porrá nem tapossa, nyomja a felserkenő érzelmeket. Pusztító erővel üti a dobhártyát és az a maradék kedve is elmegy az élettől az embernek. Igazán megsemmisítő válasz az előző dalra. A lemez első két tétele (Nero, Land Lord) is elég nehéz darab, de a Mytholgy of Self hazavág minden egyes körnél. Az album utolsó dala már csak simán kézenfog és kivezet a világból, semmi különös...
A Godflesh világa a tökéletlen és ezer helyen akad és ropog. Emiatt még ijesztőbb ipari metalt kapunk. Nincs tökélesre hangolt matematikai képlet, aminek minden riffje tizedmásodpercre ki van számolva, vagy olyan nyelvezet, ami ha dühös is, de érzelmeket tud átadni (Rammstein vagy Die Krupps), vagy politikai állásfoglalás belekódolva a dalokba (Ministry), vagy bármi egyéb. Élettől eltávolodott, sivár zajok gépies ismétlődése - a vegytiszta ipari metal.
De akármennyire is a Pure folytatása ez, élvezeti értéke alapján a Pure magasabban van, mint a 2023-as Purge. A Purge egy zseniálisan nyomasztó alkotás, agyonnyomja az embert, de ezáltal szinte lehetetlen az albumot egy kicsit is szeretni. És bár én odavagyok az olyan muzsikáért, ami marja és megzabálja az ember lelkét, de Purge ennél többet akar: el akarja venni a lelkedet és mázsás fémszörnyek csapkodó kalapácsai közé akarja vetni azt. A mesterséges intelligencia hajnalán remélelem, hogy a ma oly' divatos öntanuló algoritmusok nem találnak rá a Godflesh Purge albumára, mert akkor rábasztunk...
