Amikor a 2000-es évek elején a Mastodon megnyitotta a sludge-metal csapot nagy hirtelen akkora bőség támadt a hasonszőrű csapatokból, hogy az ember csak kapkodta fejét. Savannah városa különösen jól teljesített e tekintetben, a Black Tusk, a Kylesa és bizony a Baroness is itt járta a zeneiskolát, sőt John Baizley még rajzolni is megtanult.
Baizley nem csak a Baroness frontembere (és egyetlen stabil tagként tulajdonképpen a Baroness maga), de grafikusi minőségben is letette a névjegyét. Csinált borítót a fentebb említett testvér bandákon túl, a Torchenak, a Kvereltaknak, sőt még a Metallicanak is melózott meg persze haza is dolgozott, ami nem kis mértékben tolta meg a Baroness szekerét.
Hogy Baizley grafikusnak jobb, vagy dalszerzőnek azt döntse el ki-ki maga, jómagam inkább úgy közelítem meg a dolgot, hogy mindkét műfajban sikerült megtalálnia a saját hangját, ami ugyan kellőképpen emblematikus, ahhoz viszont kevés, hogy önmagában fenntartsa az érdeklődést. Én kb. a 2015-ös Purple albumnál veszítettem el a fonalat, a Gold & Grey meg úgy ment el mellettem, mintha nem is lett volna, pedig annak idején a debüt Red igencsak fűtötte a lelkesedésem, ami a Yellow & Greenig ki is tartott.
Egy idő után ezt a színezgetést is kezdtem mesterkéltnek érezni, az egész produkciónak lett valami művészkedős-progos koncept íze, a nyers erő meg háttérbe szorult a duplalemezes monolitok súlya alatt (a Baroness ténykedése egyébként kísértetiesen hajaz a The Smashing Pumpkins pályaívére, ahol ugyebár szintén egy elég határozott elképzelésekkel rendelkező kopasz frontember viszi a boltot).
Az, hogy a Baroness háza táján elfogytak a színek, ne tévesszen meg senkit, a legújabb Stone-ra keresztelt album nem tartogat túl sok újdonságot, helyette kap a hallgató sok-sok összehordott ötletet meg hangulatot, némiképp panelesen egymáshoz illesztgetve. Az olyan nóták, mint az előzetesben már elpukkantott Shine, illetve az indokolatlanul túlnyújtott Magnolia nyomokban még emlékeztetnek a régi jó Baroness-re, azonban a lemez java nekem annak ellenére unalmas, hogy érezhető a változatosságra való törekvés.
A Choir krautrockos lüktetése érdekes próbálkozás, csak sajnos teljesen átlagos, a Mastodon dolgaira hajazó Beneath the Rose kihagyott ziccer, a The Dirge átvezetőjét mintha a Weezer(!) adná elő, az ígéretes Anodyne meg szinte félkésznek hat a maga három percével, pedig a thrash-es témában van potenciál. A húzódalnak szánt Last Word a Baroness állatorvosi lova ahol remekül megfigyelhető egyfajta “inflémszesedés”: dallam hegyek és zord tekerések váltják egymást középen egy tök felesleges szólóval, ami ráadásult furán dobozul szól (mintha letorrentezték volna a saját cuccuk 128kbps-os verzióját amit aztán visszaollóztak).
Szóval a dög mellett az invenció is kiment kicsit a klozettra, de az is lehet, hogy ez a Baroness már nem az én zeném, így a régi idők emlékére (meg a Shine miatt) nálam a Stone négyes alá, aztán majd úgyis mindenki eldönti magának mennyire bejövős ez az irány.
