A baj akkor kezdődik, amikor fiatalságod évtizedeire rákerül a retro cimke.
A nosztalgia egy keserédes, ám az idő múlásával egyre nehezebben elkerülhető jelenség. Amennyire szépülnek az emlékek az eltelt évekkel egyenes arányban, annál inkább lehet fájdalmas a múlandóság. Ez van, törődjünk bele, semmi sem örök.
Egy nagyon fontos dologról viszont sokan hajlamosak megfeledkezni: Megboldoguló fiatalságunk ikonikus alakjaira pont annyira hat az öregedés, mint az átlag halandókra, sőt még előnyben is vannak, hisz amikor mi voltunk tizenévesek, ők már javában húsz, harminc, negyvenes fejjel tolták a sztárok talicskáját, és bármennyire is félistenként tekintettünk rájuk, - bár sokan meghazudtolják a korukat - az örök fiatalság forrásához mégsem férnek hozzá.
És, hogy miért nem tudnak sokan méltósággal visszavonulni a rivaldafényből? Egyrészt nekik is fájhat az, hogy ami volt, elmúlt, másrészt nyilván nem olyan rossz üzlet learatni az időről időre fellobbanó retróláz termését.
És hogyan óvd meg magad a csalódásoktól? Ne legyenek elvárásaid!
Amikor kikerül a Sold Out tábla…
…és jön a felismerés, hogy nem csak te szenvedsz gyógyíthatatlan szentimentalizmusban. Összeverődnek az évek óta nem látott régi arcok, olyanok, akik a pesti koncertek állandó bútordarabjai és olyanok is, akik talán évek óta nem járnak már hasonló eseményekre. Lelkesen sorakoztak fel az anyák, hogy megmutassák immár felnőtté cseperedett lányaiknak, hogy kiről álmodoztak az ő korukban, és milyen zenére borultak össze apával a dohos pinceklubban. És persze megjelent a friss vér, amit jobban vonz a patinás félhomály mint a megjátszott csillogás. Röviden: borítékolható volt a hering életérzés.
Már bő negyedórával a kapunyitás előtt beindult egy lassú, ám enyhén vészjósló autós circle pit, hisz a parkolók már ekkorra dugig megteltek, majd egy tekervényes fekete ember-kígyó látványa tárult szemünk elé a bebocsátást várva. Gyönyörű kép...
Szűz Mária urak punk-cirkusza
Hallottál már a Macclesfield-béli The Virginmarys néven ismert duóról? Jó, mert én sem, és őszintén szólva elképzelni sem tudtam volna őket egy ilyen környezetben, ám furcsamód mégsem volt annyira idegen. A párost egy brit mércével kifejezetten átlagosnak mondható énekes-gitáros punk srác és egy rendesen túlvezérelt dobos fickó alkotja. A showt rendhagyó módon az utóbbi, egész koncertet állva végig doboló, rendkívül egyedi stílusú arc vitte el, de nem is kicsit. Ekkor még a későbbi elviselhetetlenségig fokozódó tömegnyomornak nyoma sem volt, tekintve, hogy a jelenlévők többsége vélhetőleg nem erre a vérre szomjazott, engem mindenesetre szórakoztatott, és nem kizárt, hogy ismét szívesen megnézném őket, ha legközelebb erre járnak. Lelkesek, szimpatikusak, és, még ha nem is annyira “nagy szám”, amit csinálnak, az egyéniségük vitathatatlan.
A szerelem zsúfolt templomában
És elérkeztünk végre a szerencsés jegytulajdonosok által oly régóta várt főműsorszámhoz, a ‘80-as évek végére ikonikussá emelkedő, mégis mindössze három nagylemezzel rendelkező, Andrew Eldritch nevével fémjelzett, az évek során folyamatosan cserélődő tagsággal működő (gyakorlatilag egyszemélyes), goth / new-wave / post-punk / uram bocsá' poplegenda The Sisters of Mercy füstös, sötéten fényes, káprázatos, időtálló és hal(l)hatatlan fellépéséhez.
Érkezésük - ha akartuk, ha nem - közelebb hozta egymáshoz a jelenlévőket, mint a valaha volt legbékésebb hippi fesztivál, hisz az egy főre jutó erősen limitált mozgástérnek köszönhetően a közönség pillanatok alatt fekete masszává állt össze, és immáron egy emberként fülelt és fókuszált. És bizony szükség is volt a feszített figyelemre, mert, bár a gyönyörű és változatos fényekkel pulzáló disztópikus sci-fi filmbe illő oszlopokkal operáló színpadkép látványa már önmagában megér egy misét, a koncertből hallani nem sokat lehetett, és valahogy az egésznek volt egy olyan hangulata, hogy néhány népszerűbb tételtől (Dominion / Mother Russia és a személyes kedvenc Vision Thing) eltekintve a koncert első kétharmada gyakorlatilag csak egy felvezetés a ráadásra tartogatott igazán nagy slágerek (Lucretia My Reflection, Temple of Love, This Corrosion) eldurrantásához, amit a közönség funkcióját betöltő masszát alkotó egyének saját belátásuk szerint vártak, vagy nem vártak ki.
Jómagam nem sokkal a ráadás blokk előtt döntöttem úgy, hogy most lett elegem a közösségi élmények ezen formájából, és inkább a szellősebb előtérben hallgatom tovább a történéseket.
De mit is láttam addig a fényeken túl? Igazából nem valami sokat. Az egykor igencsak karizmatikus, brit csajmágnes Andrew mára már egy a szertartást levezénylő, inkább kántáló, mint éneklő, bizonytalan mozgású tiszteletesre emlékeztetett, mint egykori ízig-vérig rocksztár önmagára. Az utóbbi szerepet jelenleg a végig kötelezően faarccal, de annál teátrálisabban gitározó Ben Christo töltötte be, aki becsülettel próbálta menteni a menthetőt, ám ez nem volt elég a megváltáshoz, mert ahhoz lélek is kéne, és az bizony a TSOM fellépése alatt nem mutatkozott meg a színpadon.
És, hogy ezzel együtt megérte-e elmenni és átélni mindezt? Határozottan igen! Igaz, hogy csak homályosan a falra vetülő árnyékot kaptunk egy szépemlékű korszak ellobbant gyertyalángjából, és a várt örömök már-már a szenvedés határa felé fordultak, szükségünk van ilyen és ehhez hasonló élményekre. Újra és újra azzal a hittel fogjuk megváltani a jegyünket a következő vágányra érkező nosztalgiavonatra, hogy olyan utazásban lesz részük, mint egykor, és talán ennek a kalandnak az emléke is megszépül majd az idővel.
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photographic.hu. További képek ITT.
