Egy festői napsütéses délutánon böngésztem a tavaszi megjelenéseket, hogy mégis min siklottam át korábban, miből maradtam ki. Így akadt meg fürkésző tekintetem a Cares, Wills, Wants nasin, merthogy már a borító sejteti, miszerint itt nem mulatságos témákat bogoznak ki, én pedig elmondhatatlanul szeretem, ha nyomasztanak. Főleg jó időben. Bár a lemez még áprilisi, mivel ma van hátralévő életed első napja, nem késő újat felfedezni. 

Nem csoda, ha nem csilingelt ismerősen a These Beasts neve, a chicagói triónak ez az első egész estés albuma a maga 41 percével. 2016 óta hoznak ki anyagokat single, illetve főleg EP formájában. Sőt, bevallották, hogy legutóbbi, a 2020-as EP-jük, a kreatív című These Beasts már eleve nagylemeznek készült, ekként vágtak bele, ám valahogy akadozott, és nem sikerült végigvinni. Ugyan 6 dal így is összeállt, LP-nek kevés, EP-nek sok; úgy vélem, valahol félúton van. Kanyarodjunk vissza a  Cares, Wills, Wants borítójához. Kellőképpen ütős a búskomor pestis maszk a pici kutyuson, nem is véletlen, mert — igen, még mindig ennek hatásait nyögjük — ez is egy a sok pandémiás, lezárásos stúdiózásból és alkotásból. A szörnyek elmondták, hogy fantasztikus volt bemenni a próbaterembe zenélni, együtt lógni, amikor semmi más nem működött a Világban, csak ez, valamint a barátságuk. Szintén elárulták, hogy alapvetően vigyori, bohó arcok Ők, mégis meglepődnek, amikor eme derű átjön a zenéjükből. A dalaikat hallgatva, én viszont az előbbin lepődtem meg. 

Működésüket tekintve nincs semmi rendhagyó, komponálják a számokat, összepróbálják, azután teljesen felkészülten galoppoznak be a stúdióba felvenni őket. Ezúttal Sanford Parker, illetve Steve Albini volt pajtásuk a rögzítésben, mely határozottan egyfajta chicagói hangzást eredményezett. Noha a város a jazz, emellett a blues jelentős színtere, jómagam kész vagyok elhinni, hogy a metalé is. Pláne a The Jesus Lizard együttest beleszámítva, akik számottevően hatottak az ottani underground légkörre. Mi több, a noise úttörőinek tartják őket. Magától értetődően a These Beasts srácok bevallottan nagy rajongóik.  
Zenéjüket tekintve szintén nincs itt semmi rendhagyó, sludge meg tán doom metal… elsőre valami punkos szájízzel, de aztán valami szörnyen gyorsan megfog. Nincsenek végtelen ismétlődések, viszont van helyette noise. Helyben vagyunk. Fellelhető továbbá váratlan fordulat, amire cefetül ki vagyok éhezve, tudniillik az agyonhasznált sémák már leginkább felbasznak. 

Chris Roo gitáros Todd Fabian basszerossal összefogva felel a vokálokért, szerintem elbűvölőek ezen a poszton. Háztartásunk többi tagja vonakodik ezzel egyetérteni. Számomra egyszerre áraszt kétségbeesést és kíméletlen, agresszív őszinteséget, amely szép összhangot képez a lemez címével. A nyitó Code Name egy hamisítatlan mocskos felütés, rögtön világossá teszi, itt nincs szarakodás. Bár Keith Anderson dobos nem csépel cifra témákat, ez pusztán a szándék alátámasztása. A nótáknak van íve, van dinamikája, azonfelül van koncepció, frusztráltság — mindez éppen elég matekozás nélkül is.

Kiemelt szerzemény a Nervous Fingers: Roo szórakoztatónak találja játszani, mindemellett az első chicagoi bandájának volt a neve. Készült hozzá klip, na nem túltervezett. Roo videózott a stúdióban amikor csak tehette, s ez volt az egyetlen darab, ahol talált felvételt Keith játékáról. Eldöntetett, kész. 
Kedvencem a Ten Dollars and Zero Effort, olyan is, mint amit sejtet. Összetettebb a Southpaw, azt hiszem élőben ő működhet a legjobban, olyan kellemes a végén csörömpölés feloldása. Muris a Cocaine Footprints története, a csapat törzskocsmájában  az egyik vendég elhagyott egy tatyi kólát és segítséget kért a megkeresésben. Persze mindenki ki akart belőle maradni, azonban a csapos kisvártatva fehér lábnyomokat talált a mosdó előtt. Így lett hát az egyik tétel munkacíme Cocaine Footprints, majd épült köré a dalszöveg a későbbiekben.

A These Beasts nem az újdonságaival, hanem a zsigeri, könnyed, jóindulatával fog lelazítani egy hosszú hétvégén. Sározd be magad!