Ha csak a hivatalos Mayhem koncertanyagokat számolom, ezek aránya akkor is kiemelkedően magas a black metal egyik alapzenekarának stúdióban rögzített felvételeihez képest. A norvégok igyekeztek minden korszakukat koncertfelvételek formájában is dokumentálni, melyek sorában olyan, az egyes stúdióanyagokhoz hasonlóan legendás státuszba emelkedett darabok is vannak, mint a Live In Leipzig, javarészt a borítója révén hírhedtté vált The Dawn Of The Black Hearts, a Maniac-korszak lenyomataként ismert Mediolanum Capta Est vagy az utóbbi időszakuk kiemelkedő darabja, a De Mysteriis Dom Sathanas Alive.

A Mayhem mindig is ösztönösen működött, az egyes lépéseik között felesleges a logikát vagy az összefüggéseket keresgélni. Az idei élő anyagnak – ha nagyon akarjuk – egyébként is megvan a nyilvánvaló miértje, a Daemonic Rites ugyanis a címének megfelelően a legutóbbi lemez, a Daemon 2019-től lezajlott turnéit hivatott dokumentálni.

A szeptember közepén megjelentetett egy óra húsz perces korong nem egyetlen koncert felvétele, hanem a végső anyag különféle fellépések lenyomataiból lett összeállítva. Ausztrál, angol, svéd és olasz koncertek darabjai mellett a budapesti előadás részlete is lemezre került. Ha ez a háttérinfó nem állna rendelkezésre, már csak az egységes megszólalás okán is simán elhinném, hogy a Daemonic Rites egyetlen előadás mementója.

A dallista pedig három részre tagolható. Az intrót követő első hét tétellel Necrobutcherék a De Mysteriis… utáni időszakukat idézik meg, a középső harmad az életmű központi darabjáról tartalmazza a Freezing Moon, a Pagan Fears, a Life Eternal és a Buried By Time And Dust című halhatatlan opuszokat, az utolsó blokk pedig a zsigeri őspusztítások terepe – a Pure Fucking Armageddon demó a két itteni záró tétellel képviselteti magát.

A többséghez hasonlóan hozzám is az 1994-es lemez áll a legközelebb, melynek előbb emlegetett négy tétele egy vérzivataros korszak olyan lenyomata, mely majd három évtized távlatából is hidegrázást vált ki a hallgatóból. A hangulati csúcspont természetesen ebben a környezetben is a Freezing Moon.

Tudvalevő, hogy a Mayhem sosem csinálta meg kétszer egymás után ugyanazt a lemezt, a stúdióváltozatok hangzását, keverését tekintve korántsem harmonikus életmű darabjai élőben mégis egységes képet festenek a legendáról. Attila extrém vokáljainak arzenálja pedig még ma is iskola az irányzat számára. Élőben hajlamos belefeledkezni az előadásba, és újabb elemekkel kiegészíteni a jól ismert gyűlölettirádákat. A két gitáros, Teloch és Ghul már közösen is több, mint egy évtizedet húztak le a norvég intézmény soraiban, alázattal, néhol egyéni ízekkel tolmácsolják Euronymous és Eriksen (My Death, Symbols Of Bloodswords) témáit is. Necrobutcher sosem volt technikás játékos, de hangszerének megszólalása Hellhammer zabolátlan játékával karöltve önmagában is a Mayhem egyik védjegye.

A ’90-es évek közepén, tizenéves fejjel nem gondoltuk, hogy a black metalt az akkor távolinak tűnő jövőben az ötvenes éveikben járó zenészek is képesek lehetnek majd hitelesen, önazonosan játszani. A Mayhem friss élő anyaga azonban mentes mindenféle megfelelési kényszertől, önazonossága hitelessége pedig éppen az ösztönösségéből fakad. A norvégok megingathatatlanul ülnek a black metal trónján.