Fekete fátyolba öltözött november 20-án a Papp László Aréna. Az amerikai Black Veil Brides, a Halestorm zenekarral felfegyverkezve tért vissza közel 1,5 év után Budapestre. A dupla headliner bulikat Európa szerte egy különleges, szintén amerikai művész, Mothica nyitja meg.
Meglehetősen korainak bizonyult és meg is lepett a pontos, 7 órai kezdés ezen a ködös, párás novemberi hétfő estén. Az őszi, sötét hangulathoz tökéletesen illeszkedett a zenei felhozatal és a közönség is. Sokan fekete ruhában és bonyolult sminkekkel érkeztek a helyszínre, ezzel is demonstrálva BVB iránti erőteljes elköteleződésüket. Főként a fiatalokat megszólító amerikai kontingensre és közönségére elforgatott színpaddal készült az Aréna, ahogy az lenni szokott a várhatóan kisebb létszámú buliknál.
Sokan ekkor még nem voltak, de mire letudtam ruhatár és egyéb tevékenységeket a színpadon már javában nyomta a Mothica néven ismert McKenzie Ellis amerikai énekesnő. Az utolsó számot „sikerült” elcsípnem és ekkor még bizony fél 8 sem volt. Szóval erről a produkcióról lecsúsztam.
Nem is értem, hová ez a nagy rohanás, ugyanis az átszerelés viszonylag gyorsan lement, így lett egy bő negyedórás üresjárat. Némi várakozás után pontban 8-kor a színpadon termett Lzzy Hale és bandája a Halestorm. Az amerikai kvartett a tavaly kiadott Back From The Dead albumát népszerűsíti a mostani, európai turné során. A 2009-es megjelenésük óta változatos stílusokban szólaltak meg kiadott lemezeiken. Néhol kicsit több volt a pop, máskor viszont hard rock alapokhoz nyúltak vissza, de ezek a kísérletezések nem okoztak törést a népszerűségükben. 2012-ben bezsebeltek egy Grammy-díjat a Love Bites (So Do I) szerzeményükkel. Rengeteget vannak úton és társulnak be különböző bandákhoz, akár előzenekarként vagy co-headlinerként, rendszeresen lépnek fel fesztiválokon is.
Hazánkban már többször jártak, szóval nem ismeretlenek a magyar közönség számára. A Back From The Dead tavaly év végén jelent meg és a műsor gerincét is ez az album adta, a maradék időt pedig szépen kihasználták arra, hogy megmutassák diszkográfiájuk erőteljesebb és érzelmesebb darabjait is.
A lassú Raise Your Horns-szal hangolódott a publikum az előttünk álló közel 50 percre. A legnagyobb izgalmakat az olyan dalok váltották ki, mint a I Mis the Misery vagy a Love Bites (So Do I).
A frontasszony kiemelten szólt a hölgyekhez, avagy üljenek a fiük ölébe… vagyis nyakába a lányok. A Freak Like Me alatt egyre többen kerültek fel a magasba. Majd az urak következtek, a teljes átéléssel énekelt Familiar Taste of Poison végén Lzzy Hale még egy szál rózsával is meglepte a közönség férfi tagjait.
A rendkívüli tehetséggel megáldott énekesnő minden erőfeszítés nélkül tud hol erőteljesen énekelni, aztán a következő pillanatban velőt rázóan sikítani. Nem tudom a hangszálai hogy bírják ezt a kiképzést, de elképesztő módon tolta végig a koncertet.
Az utolsó etap előtt még jutott egy teátrális dobszóló a publikumnak Arejay Hale-től. Itt jegyezném meg, hogy gyakorlatilag az egész koncert alatt végig bohóckodva, dobverőit dobálva követelte magára a figyelmet. A kis intermezzo után a csapat a Back From the Dead számmal tér vissza néhány dal erejéig. Zárásként a The Steeple mindenkit arra inspirált az Arénában, hogy együtt emeljék fel az ördögvillákat.
Tény, hogy a műsor leginkább a Hale-tesókra volt szabva, a másik két tag Joe Hottinger és Josh Smith is lehozta a kötelezőt. Nem mintha szeretnék belekötni, de ahogy zenéltek, abba nem is igazán lehet. Elejétől a végéig profi koncertet adtak. Ettől függetlenül bevallom töredelmesen nálam ideje korán lecsengett a buli. Valószínű, sőt biztosan nem én vagyok a Halestorm célközönsége, de igaz a közhely, hogy a kevesebb néha több. A dobok mögött a folyamatos bohóckodás a dobverők dobálgatásával, a gitárpengetők túlzott mértékű osztogatása gyakorlatilag az első akkord megszólalásától az utolsóig. Nyilván a vörös rózsa egy szám erejéig kedves gesztus tud lenni, de a végén még egy nagy csokorral jutott a publikumnak... Szóval adott egy kiváló zenészekből álló, lelkes zenekar. Szerintem ezekre a körítésekre nincs már szükségük, inkább tolják azt, amiben nagyon jók, mert látszik, hogy igény van rájuk kis hazánkban is.
A Halestorm után elérkezett az idő az est fő attrakciónak számító Black Veil Brides fellépésére.
2006-os megalakulásuk óta a hard rockban gyökerező, glam metal inspirálta sajátságos zenei és előadói stílusuk mellett elkötelezett banda mára a posztmodern metal egyik intézményévé vált. Ez idő alatt nemcsak a tagok, de a zenekar megjelenése és hangzása is változott. Az énekes, Andy Biersack az egyetlen az eredeti felállásból. Mellette jelenleg Lonny Eagleton basszusgitáros és Christian „CC” Coma dobos alkotja a ritmusszekciót, valamint Jake Pitts szólógitáron és Jinxx ritmusgitáron gondoskodnak a felhőtlen szórakoztatásról.
Érezhetően többen lettünk a küzdőtéren, az óra pedig csak ketyeg és ketyeg, de a menyasszony még mindig várakoztatja a budapesti násznépet. Nagyjából fél 10 előtt végre megszólalt az intro, ami a közönség nagy részét arra késztette, hogy a mobiltelefonjával rögzítse a pillanatot. Ebből aztán az lett, hogy semmit nem láttam, csak a rengeteg kis kijelzőt… de, ahogy felcsendültek a Crimson Skies első hangjai, a telefonok nagy része szerencsére eltűnt, a közönség pedig szinte megőrült és átadta magát a zenének. Andy Biersack karizmatikus színpadi jelenlétével azonnal magára vonta az egybegyűltek figyelmét. Erőteljes és érzelemdús hangjával könnyedén váltogatott a kísérteties suttogástól a szárnyaló sikolyokig.
A banda átszaladt teljes diszkográfiáján, így kiszolgálva a régi és az újabb rajongókat is. Megszólaltak olyan, már-már klasszikusnak számító himnuszok, mint a Knives and Pens, az erőteljes Fallen Angels. A közönség vevő volt mindenre és nem kellett különösebben buzdítani vagy agitálni egy-egy közös éneklésre a népeket. A Rebel Love Song és a Wake Up című dalokat torkaszakadtából üvöltötte publikum, nemkülönben a személyes kedvencemet a The Legacy-t, ami igazi közönségénekeltető refrénnel megáldott szerzemény. A Scarlet Cross kísérteties dallamai, illetve a Lost it All megmutatták a zenekar sokoldalúságát. Jinxx, aki többféle hangszeren is játszik a zenekarban, egy kis időre gitárját hegedűre cserélve kísérte az éneket.
Nemcsak az énekes, de a gitárosok is végig mozgásban voltak és szórakoztatták a közönséget. Jake Pitts és Jinxx borotvaéles riffjeit élvezet volt hallgatni. A nehéz, mégis dallamos basszusgitár mellett Christian "CC" Coma hihetetlenül kemény, ütemes dobolással tette hozzá a magáét az estéhez. Végig extázisban volt, be is vallotta, hogy különleges élmény neki Budapesten játszani, ugyanis nagymamája itt született és most biztosan büszke lenne rá.
Nem én vagyok a világ legnagyobb BVB rajongója, de ez a koncert nagyon jó kis lendületes hét indítónak bizonyult. Nem volt semmi megalkuvás, rendesen kiszolgálták a közönséget. Szóval köszönöm a lehetőséget! Egy aprócska hiányérzetem maradt csak, kevés volt az az egy óra, amit játszottak.
