Pontosan két évvel a legutóbbi nagylemezük után, máris itt a friss Magnum hallgatnivaló. A patinás brit hard rock csapat huszonharmadik albuma a hónap egyik kiemelt hard rock kiadványa.
Számomra a brit Magnum mindig is olyan volt, mint honfitársuk, a Ten zenekar. Bob Catley-ékre talán még inkább igaz a közhelyes „egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá” kitétel. Csalódásnak esélyt sem hagyva, megbízhatóan, rendszeresen prezentálják a minőséget: a lemezenként 3-4 kiugró momentum mellett, a többi dal is tartalmas, minőségi háttérzenét kínál. A Here Comes the Rain hézagmentesen illik ebbe a sorba, nem hiszem, hogy akár egy rajongó is lesz, aki szitkozódva dobja majd félre.
DE (sajnos, van egy de): mindazt, amit ide összeokoskodtam, eléggé zárójelbe teszi, hogy Tony Clarkin gitáros a lemez megjelenése előtt pár nappal elhunyt. Egyfelől, nem tartom elegánsnak a túl kekec hozzáállást, másfelől – különösen a már korábban lemondott turné miatt – másfajta figyelem irányul most erre a lemezre. Tekintve, hogy Tony a zenekar alapítója és fő dalszerzője volt, a Here Comes the Rain minden bizonnyal a Magnum hattyúdala.
Az előző albumukhoz (The Monster Roars, ismertető ERRE) is volt szerencsém, de az nem jött be annyira. Már első hallgatásra feltűnt, mennyivel összeszedettebb az idei anyaguk. Valamivel rövidebb is, és szerintem több kiemelkedő pillanatot rejt. Mindjárt kezdetnek itt van a Run Into the Shadows, egy középtempós dal. Bob Catley olyan „mesélősen” énekel, ahogy Ian Anderson (Jethro Tull) szokott. Hihetetlen, milyen jó a hangja még mindig. És nemcsak ahhoz képest, hogy 76 éves (eleve nem szeretem a „korához képest” fordulatot), hanem egyébként is, még fülhallgatóval is. Az olyan dalokban, mint a Broken City ez nagyon jól kiütközik – ez egy lassú, amiben csak egy kis vonós-zongorás kíséretet kap. De a keverésben végig dominál az ének, hiába történnek érdekes dolgok a hangszeres szekcióban is.
Ott tartottunk, hogy a nyitódal bitang erős, amit máris a címadó követ. Ebben inkább a hangszerelés érdekes; a gitár elég visszafogott, de vannak helyette vonósok. Amúgy nemcsak ebben a dalban, hanem néhány másikban is. Hasonló mederben csordogál a Some Kind of Treachery is: zongorás intró után lassan kibontakozik, és egy filmzenés-rockoperás hangulatú lassú szám lesz belőle. Szerintem Tobias Sammet is szívesen látná egy Avantasia lemezen, nem lógna ki onnan sem. Pozitív, felemelő, jó érzés hallgatni. Amúgy az Avantasia-párhuzam nem légből kapott: Bob Catley a társulat egyik állandó énekese, a Magnum pedig bevallottan Tobias egyik fő hatása és ihletforrása.
Az After the Silence, annak dacára, hogy egy lendületesebb darab, ugyanúgy kapott vonós kíséretet. Amúgy sem könnyű a szigorúan vett sablonokat ráhúzni néhány dalra, hogy akkor most ez a ballada, az meg a rockhimnusz. Itt van például a záró Borderline egy pattogós, hard rockos refrénnel, de van a második felében egy klassz kiállás, ami csak úgy lóg a levegőben, majd a végén egy elhalkuló zongorás outro hallható. Nem nagyon lehet felcímkézni, talán nem is szükséges. Hard rock, legyen ennyi elég.
A Blue Tango a lemez slágere, egyben a legkönnyebben emészthető dala. A lüktetése hasonlít a Dire Straits: Money for Nothing dalához, még a ritmusgitár hangzása is hasonló. Szinte táncolható (nomen est omen ugye), és végre kicsit jobban hallható a gitár is. A vége meg olyan, mint bármelyik random AC/DC dalé. Jogosan dobták be mézesmadzagként a felvezető kampányban, megkönnyíti a barátkozást a lemezzel.
Ha már az előzetesekről esett szó, a másik ilyen dal a The Seventh Darkness. Ez egy másik oldalát mutatja a zenekarnak, ugyanakkor szintén jó aperitif volt. A bevezető dallamát mindjárt egy trombitás játssza, a szóló helyén pedig egy gitár-szaxofon duett hallható. Az összhatás mégis rockos, jól sikerült a keverés is. Sajnos, már nem kell azon gondolkozni, hogyan fogják mindezt élőben megszólaltatni… A lemez hangzása organikus, hiába szól többször sok minden egyszerre, minden tisztán hallható, és hajlamos vagyok elhinni, hogy minden hangszer az, ami. A borítót ismét Rodney Matthews tervezte, vele már dolgoztak korábban is. Nem tudom, hogy ezért-e, de ismét visszatért a lila ruhás mágus alakja, de ezen túl is van egy ősrockos hangulata a pasztellszínek miatt.
Ha egy veterán zenekar ad ki lemezt, különösen, ha egy jól bejáratott műfajban, szinte minden recenzőr leírja, hogy már nem fogják megújítani a műfajt, meglepetés kizárva és hasonlók. Ez a legtöbbször igaz is, a Here Comes the Rain kapcsán mégis azt érzem, hogy a Magnum most beleadott apait-anyait. Változatos, igényesen hangszerelt, jól megszólaló album lett. Lehet, hogy néhány fordulatot már elsütöttek korábban, de szó sincs rutinmunkáról, vagy „jó lesz az úgy” slendriánságról. (Ami sajnos nem ritka a hard rock műfajban.) Tetszik továbbá az az önmérséklet, hogy nem játsszák túl a dalokat, még a nagyívűnek szánt témák is megállnak 6 perc alatt. Rengeteg ötlet és munka van ebben a tíz dalban, ami egyszerre pihentet, ugyanakkor stimulál is a különleges megoldásaival. Mostanra kikopott az AOR megnevezés, pedig ha valami felnőtteknek szóló rock, akkor ez az.
Referenciaként a már említett Ten, vagy Ronnie Atkins nyugisabb dolgai merülnek fel, de a legutóbbi Def Leppard album sem áll távol a Here Comes the Rain világától. Ha már hard rock, én az olyan kétgitáros csapatokat bírom igazán, mint a Thunder, vagy az ökölrázós-rockhimnuszos vonalat (Eclipse, Crashdiet), így nekem sok volt, hogy a lemez fele lassú. Ha neked jobban bejön a bácsirock, a pontszámhoz még egy felet képzelj hozzá.
