Abbath szólómunkáinak sosem voltam nagy fanja, az Immortalnak viszont annál inkább. Hozzácsapva ehhez napjaink talán legjobb black/speed bandáját, a Hellrippert és a Joel Grind vezette Toxic Holocaustot, a csalódás kizárt volt.
A Hellripper nevét, ha még nem hallottad, jól jegyezd meg, biztos vagyok benne, hogy pár éven belül már headlinerként térnek vissza a Barba Negrába. A banda a 28 éves James McBain one man showjaként indult, majd a covid után bővült koncertképessé a felállás. A dalokat azonban továbbra is James írja egyedül. Másodjára járnak náluk és első alkalommal olyan elementáris erővel csaptak le, hogy tudtam csak miattuk is megérte eljönnöm. A kapunyitás utáni egy órát James a merchpultban töltötte, fogytak is a pólók rendesen a borsos árak ellenére.
A koncertet a kíméletlen Spectres of the Blood Moon Sabbath indította, ami tökéletesen be is mutatja mire számíthatsz tőlük. Szélvész tempók, black-es vokál mindez egy old school speed metalos köntösbe csomagolva. Többször eszembe jutott róluk a Kill 'Em All érás Metallica, persze jó pár bpm-mel megtoldva. Bizonyára James egyik főinspirációjáról lehet szó, mert a Bastard of Hades egy az egyben a Hit the Lights riffjével indít. Az egyértelmű nyúlás ellenére is hatalmas a dal, ha erre nem indul be a circle pit, akkor semmire... már pedig Budapesten beindult és úgy tűnt egész sokan ismerik őket.
Én attól dobtam el az agyam, hogy az amúgy is szélsebes számokat élőben még gyorsabban játszották, a nyaktörő tempóknak olyan húzása volt, hogy ezzel biztosan felébresztették a bámészkodókat is. Külön kiemelném a dobos, Max Southall teljesítményét, úgy ütötte a dobokat, mintha az élete múlna rajta. A setlist majdnem ugyanaz volt, mint féléve, minden korong 2-3 dallal képviseltette magát. Kicsit sajnálom, hogy a kiválóan sikerült legutóbbi albumról is csak kettőt játszottak, de azon már szerepelnek atipikus 8 perces dalok is. Remélhetőleg egy headliner koncerten ezek is megszólalhatnak majd.
Rövid műsoruk hamar véget ért, de úgy tűnt a közönséget sikeresen maguk mögé állították. Az első album óta követem őket és jó látni, hogy milyen gyorsan növekszik az ismertségük, teljesen megérdemelten. Hellripper koncertet minden évben!
A Toxic Holocaustnak nem vagyok nagy ismerője, főleg a legismertebb albumukat, az ...An Overdose of Death-et pörgettem sokat, de élőben is erről játszottak legtöbbet. A koncert a Bitch rock 'n rollos húzásával indult, ami kellőképp megalapozta a hangulatot. Bevallom, nekem kellett pár dal, hogy igazán rájuk tudjak hangolódni, mert a Hellripper olyan szinten maxra csavarta a gyorsaságot, hogy a Toxic már-már szinte lassúnak érződött. Elég furcsa ezt egy thrash bandáról leírni, de valóban így történt. A trió felállás illetve zenéjük egyszerűsége is a Motörhead-et juttatta eszembe. Nem feltétlenül az a banda, akiket otthon órákig hallgatnék, de élőben úgy érzem mindig jobban tudnak érvényesülni a primitívebb zenék.
Akklimatizálódás után már én is sokkal jobban tudtam élvezni a zenéjüket, főleg a "táncolósabb" számaikat, mint pl. a záró The Lord of the Wasteland, de az olyan zúzdák is nagyot szóltak, mint a Nuke the Cross (akár Sodomnak is elmenne), az Acid Fuzz vagy a Wild Dogs. A zenészek jókedvűnek tűntek, különösen Joel és ugyan ment a pogó és a crowdsurf, mégis úgy éreztem, hogy a Hellripper ellopta tőlük a showt. Több olyan véleményt is hallottam, miszerint meg kellett volna cserélni a sorrendjüket és ezzel én is csak egyet érteni tudok. Mindenesetre a deszkákon töltött 40 percük szórakoztató volt és örülök, hogy őket is láthattam.
Abbathra várva abban reménykedtem, hogy csak játsszon minél több Immortalt az öreg, ugyanis akármennyire is próbálkoztam, a 3 szólóalbuma közül egy sem tudott különösebben megfogni. Egy-egy kiemelkedő dal akad minden lemezén, a többség mégis nagyon középszerű, legalábbis számomra. Úgy voltam vele, hogy már az előző 2 fellépő miatt is megérte eljönni, így Abbath már csak bónusz lesz, játsszon akármit is, csalódottan már biztosan nem megyek haza.
Nézegettem előzetesen a setlisteket és úgy tűnt elég lutri, hogy mik kerülnek be, pár dalt minden koncertnél cserélgetettek, ezért is fogadtam kitörő örömmel amikor első dalként felcsendült a Damned In Black-ről az egyik kedvencem, a Triumph. (Kissé elfeledett album két klasszikus közé ékelődve.) Annak már kevésbé tudtam örülni, hogy a hangosítás miatt alig lehetett kivenni, hogy épp mi történik, ”belső magnó” nélkül csak egy nagy káosznak tűnhetett az egész. Próbáltam a lehető legjobban elvonatkoztatni, de körülbelül csak a szett felétől vált élvezhetővé, szerencsére Abbath is inkább a végére tartogatta a nagyágyúkat.
Előzetesen arra számítottam, hogy robotpilóta üzemmódban fogja lenyomni a bulit, ugyanis pár hete pont turné közben elhunyt az édesanyja. Hatalmas tiszteletet érdemel, hogy ennek ellenére nem mondta le a turnét és ilyen szinten teljesített a színpadon. Nekem nem tűnt enerváltabbnak, ahogy megjelent az intro után a füstből előlépve, megállás nélkül hozta a legendás Abbath-pózokat és grimaszokat, párszor el is mosolyodott. Már önmagában a corpsepaintje is a legikonikusabbak közt van, az pedig mindig is szimpatikus volt benne, hogy túlságosan komolyan sosem vette magát. Zenésztársai kissé a háttérbe húzódva játszottak, de talán jól is van ez így, úgyis minden tekintet a rákjárás legkvltabb művelője felé irányult. A tagság így is meglehetősen gyakran cserélődik a főnök mellett.
A koncert a Warriors-tól indult csak be igazán, eddigre a hangkép is jóval tisztább lett és messze a kedvencem Abbath Immortal-on kívüli munkásságából. Utána nagyon elkényeztettek minket, 3 dal is következett az anyabandától: In My Kingdom Cold, Beyond the North Waves, One by One. Utóbbi ugyan népszerűbb, de nekem a másik kettő, hosszabb, epikusabb, lassabb szerzemény mindig is jobban tetszett, élőben pedig ezeknél éreztem a legjobban azt a jeges atmoszférát, ami az Immortal-ra mindig is jellemző volt. A jobban sikerült szóló dolgai közül volt még Acid Haze és Winterbane, de a csúcsot a Withstand the Fall of Time monolitja jelentette. A valaha írt egyik legjobb black metal dal a szememben. Méltó zárása volt a koncertnek, nem csodálkoztam volna, ha dermesztően hideg riffjei jégcsapokat varázsolnak a Barba Negra színpadára.
Mindhárom banda kitett magáért és ugyan stílusban egészen eltérőek - közöspontként egyedül azt lehetne említeni, hogy mindegyik szólóprojektként indult – mégis egy elképesztően erős összeállításnak lehettünk szem- és fültanúi. Azt gondoltam a Hellripper viszi nálam az estét, de végül Abbath győzedelmeskedett. Még sok ilyet!
Fotók: Réti Zsolt. További képeket ITT, ITT, és ITT találtok.
