A 2021-ben indult Summer Hell augusztusban visszatért a Barba Negrába, két színpadon fellépő nyolc zenekar elsősorban a black/death metal rajongóit hozhatta lázba, de az Exodus miatt ott kellett lennem, bár voltak fenntartásaim, mivel a black és a death metal nem igazán az én asztalom. Érdekes összeállítás ahol főzenekarként az Exodus lóg ki a sorból... Nem baj, az Exodusig majd csak kihúzom valahogy-gondoltam, de végül kellemes csalódás lett az este vége.
A Noble Victory végére estem be a Barba Negrába, a 2021-ben alapított budapesti zenekar a különböző extrém metal, death/black és hardcore elemeket ötvözi a zenéjében, sajnos csak kb. két és fél számot láttam-hallottam tőlük, de számomra így is meggyőző volt a Noble Victory. Magabiztos zenekar benyomását keltették, ami nem csoda, hiszen nem nyeretlen kétévesekről van szó,hanem a magyar zenei életben hosszú idő óta jelen lévő zenészekről. Fellegi Ádám és Herczeg László gitárosok játéka kimondottan tetszett, de a hangosítás nem igazán állt a zenekar oldalán, hiába a vastag hangzás, korántsem volt maradéktalanul élvezhető az a kevés amit hallottam. Majd itthon kell bepótolnom ami kimaradt a Minotaur című bemutatkozó lemezükről, legközelebb pedig remélhetően jobb hangzással láthatom őket ismét élőben.
Nem nagyon hallgatok death metalt, de korábban már két alkalommal is voltam Deicide koncerten és emlékeim szerint megbízhatóan hozták az elvárható minőségi death metalt még számomra is élvezhető formában. Most sem volt ez másképp, pontosabban csak majdnem, mert a hangosítás a nagy sátorban is messze volt a tökéletestől. Szinte lehetetlen volt megkülönböztetni a dalokat egymástól.
Állítólag a színpad előtt jó volt a hangzás, de hátrébb ahol én álltam már masszává vált amiből jóformán csak Glen hörgését és a gitárszólókat tudtam kihámozni, így leginkább Taylor Nordberg és Kevin Quirion pontos játékát tudnám kiemelni, ami elegye a technikai tudásnak és a tiszta agressziónak, bár Taylor helyenként meglepően dallamos.
Bentonék régen jártak nálunk, és az elcsípett beszélgetésekből úgy látszik a rajongók leginkább őket várták, könnyen agyonvághatta volna a koncertet a pocsék hangzás, de a hangulatra nem lehet panasz, a közönség láthatóan nagyon jól érezte magát, akárcsak a zenekar, Glen ugyan nem beszélt sokat, cserében a zenéé volt a főszerep: a tekintélyes 12 számos setlistbe és kb. 50 percbe sikerült belesűríteni az első három lemez legjobbjait, valamint az idei Banished by Sin-ről is két tételt. De szó sem volt nosztalgiabuliról, 50 perc üresjárat nélküli, old school floridai death metalt kaptunk minden idők egyik leghírhedtebb és legvitatottabb bandájától, akik még mindig ugyanolyan intenzívek, mint amire emlékszek a korábbi két koncertről, így minden rajongó elégedetten távozhatott.
Ezután jött a fesztivál számomra legnehezebb része, mivel nem hallgatok black metalt Abbath számomra csak egy vicces mém. Egyetlen élményem Abbath kapcsán a Bömbers, illetve az, hogy éjszaka/hajnalban rendszeresen Abbath! Abbath! visításokra keltem a BA fesztiválon. Szerencsére összefutottam néhány baráttal, akik gyorstalpalót tartottak, szóval itt most igazából Immortalt hallok, Norvégia első számú black metal intézményétől, egy igazi élő legendától. A norvég black metal egyik legfontosabb alakja és az Immortal egykori vezetője, Olve Eikemo visszatért! A frontember heves északi vihar hangjaira, utolsóként lépett színpadra, piros és kék fények világították meg, miközben a ködgépek füstköddel töltötték be az egészet. Meglehetősen drámai volt és nem csak a zene miatt: a füst, a háttérképek, Abbath jelmeze és persze az elmaradhatatlan corpsepaint. Abbath azonnal megnyerte a közönséget és legnagyobb meglepetésemre az egész olyan előadássá állt össze, hogy még én is minden további nélkül végig tudtam nézni. Dübörgő dobok és gitárok, karcos ének kísérték a ködös látványt és Abbath is elemében volt, teljesen uralta a színpadot. A banda fegyelmezett és feltűnően feszes volt, megfelelő volt a hangulat, ahogy a hangzás is. A zenekar jól nézett ki az egyedi gyártású, szegecses bőrkabátjaikban és ahogy a buli a végéhez közeledett Abbath szarvas sisakot vett fel, tökéletesen megszemélyesítve démoni karakterét.
Igaz, nincs összehasonlítási alapom de profi volt az egész: 10 Immortal szám, remek hangulat, nagyszerű show és egy tökéletes showman aki megkérdőjelezi a black metal komolyságát. Bár nem életem koncertje, még nekem is szórakoztató volt élőben látni!
Amikor utoljára Exodus koncerten voltam Lee Altus családi okok miatt hiányzott, Tom Hunting pedig éppen csak felépült a betegségéből, mégis egy erőtől és önbizalomtól duzzadó zenekart láttam. Most, hogy Altus visszatért, Tom Hunting pedig láthatóan ismét kiemelkedő formában van fizikailag, minden adott volt egy remek Exodus bulihoz! A thrash legenda kezdésére ugyan mintha megritkult volna a közönség.
Az Exodus hatalmas lendülettel lépett színpadra és a Bonded by Blooddal indítottak amit igazán csak akkor lehetett felismerni ha az ember nagyon fülelt és figyelt, Zetro Souzából szinte alig hallatszott valami, de Gary Holt gitárja is olyan halk volt mintha valahol nagyon messze lenne és nem néhány méterre a színpadon. Ezzel agyon is vágták az Exodus koncertek lényegét-velejét a lehengerlő gitárjátékot és intenzitást amit az Altus-Holt páros biztosít. A hangzás nem sokat javult az idő előrehaladtával, ami nagy kár mert a banda dalról-dalra haladt végig a karrierjükön átívelő setlisten. A szett erősen a Bonded by Blood-ra támaszkodott és így persze van hiányérzetem, lehetne végre nagyobb a merítés, 12 nagylemezből lehetne bátrabban válogatni. Így is kellemes meglepetés volt a a Rob Dukes-éra megidézése. De ott voltak az olyanok, mint a Blacklist, Prescribing Horror és a The Beatings Will Continue (Until Morale Improves), amelyek mind klasszikus Exodusok és mindegyikben gyilkos szólók szerepelnek.
Ha már a gitárok nem nagyon hallatszottak, ott volt Tom Hunting és Jack Gibson párosa. Különösen amit Tom Hunting művelt, egyszerűen elképesztő, hihetetlen erővel és technikával ütötte a dobfelszerelését. A hangulatot azonban még a pocsék hangzás sem tudta agyonütni és Zetro személyében végre igazi nagybetűs frontembert láthattunk a színpadon. Zetro egyébként semmit sem veszített a hangjából, és a legjobb formáját nyújtotta. A koncert utolsó harmada előtt Zetro bejelentette, hogy ideje visszavinni a show-t '80-as évekbe és a Fabulous Disaster-A Lesson in Violence-The Toxic Waltz hármassal még a buli végét is sikerült felpörgetni (a The Toxic Waltz kezdetekor, Gary Holt még egy Raining Blood riffet is bedobott), amire a koronát végül a záró Strike of the Beast tette fel, ami legmegfelelőbb módja a szett befejezésének.
Jól sikerült a 2024-es Summer Hell fesztivál, Abbath kellemes csalódást volt és ugyan kár, hogy az Exodus hangzása kívánnivalót hagyott maga után, összességében nem panaszkodhatunk. Jövőre remélem hasonlóan erős felhozatallal ismét lesz Summer Hell.
Fotók: Réti Zsolt.
További rengeteg fotót ITT találtok.
