Talán nem nevezhető szokványos hétfő esti programnak egy ennyire ütőképes felhozatal hangversenyének végigtombolása, de arra azért nem számítottam, hogy az est főhősei lesznek a legjobban meglepődve azon, hogy a küzdőtér nagyobbat mozdult, mint hétvégén egy fesztiválszezonban. Erről pedig csak és kizárólag ők tehettek…
Mi a franc az a Surf-Death Metal?
Még nem találkoztál a német death metal érából érkező Stillbirth munkásságával? Akkor érdemes pótolni ezt a kiesést! Nem mai gyerekekről van szó, a csapat 1999-ben alakult, és eddig nyolc lemeznyi komplex grind-deathcore pusztítást hagytak maguk után a szennyezett homokra terített fürdőlepedőn. A közelmúltban nehéz helyzetből állt talpra a zenekar. 2021 októberében Dominik Koenig tragikus öngyilkossága következtében az eredetileg dupla basszussal operáló felállás a gyászidőszak után ötösfogat formájában rendeződött újra, ám a lendület megmaradt.
Ha ilyen háttérzene ment volna anno a Baywatch epizódok alatt, akkor a lassított felvételeken ringó kebleken és formás popókon túl egyéb izgalmai is lettek volna a sorozatnak, de sajnos nem így történt.
Az urak stílszerűen ezen az estén sem vitték túlzásba az öltözködést. Két szörfdeszka és néhány felfújható “bong” társaságában egy szál bermuda gatyában indították be a bált, és azzal a lendülettel le is tépkedték a tisztelt publikum arcát, amit a jelenlévők jelentős többsége hálásan, másik része kissé döbbent ábrázattal fogadott. Ez a műfaj nem éppen terjengősségről szól, úgyhogy érjétek be annyival, hogy bő fél órában tisztességesen megkaptuk a magunkét, én legalábbis remekül szórakoztam. Valami ilyesmiről maradt le, aki nem volt jelen:
Az ikonikus gatya amúgy a mörcspulban is hozzáférhető volt, utólag kicsit bánom is, hogy nem szereztem be egyet.
Elegáns kriptaszag
Vannak azok a bizonyos felejthetetlen első találkozások. Az enyém a Fleshgod Apocalypse-szel 2013-ban a Dürer Kertben történt a Death By Metal Festival apropóján, ahová olasz barátaink szintén a Kataklysm társaságában érkeztek. Előtte nem hallottam erről a zenekarról, utána pedig egy darabig hallani sem akartam másról. Életem egyik legjobb koncertélményét hozták akkor, és azóta, ha tehetem, nem hagyom ki, amikor erre járnak. Most sem történt ez másként…
…aztán jött a döbbenet: Hol a francban van a csodálatos tiszta énekdallamokért is felelős Paolo Rossi basszusgitáros??? A koncert után került a szemem elé a néhány nappal korábbi - időközben nálunk is közzétett - bejelentés, miszerint az alapító tag elhagyta a fedélzetet.
A hirtelen jött sokk nagyjából addigra hagyott alább, mire az eleinte indokolatlanul halkra vett billentyű is megérkezett. A Fleshgod emberhátrányban is ugyanolyan mesterien adagolt profizmussal terelget minket vidáman táncolva a daráló felé. A különbség annyi, hogy a prózai részekkel Francesco Ferrini zongorista vonul az előtérbe, míg Paolo dallamait (a sajátjai mellett természetesen) Veronica Bordacchini operaénekesnő hozza.
A Barba Negra (és főként a nagysátor) a költözés óta gyakran megkapja azt a kritikát, hogy nem szólnak jól a koncertek. Nos, a régi helyszínről is ismerős (kisebbik) KÉK színpad ezen az estén baromi nagyot szólt. A Fleshgod és a fő műsorszám Kataklysm fellépése alatt konkrétan lemez minőségű élményt kaptak a hallójáratok, és akkor még nem is tértünk ki a setlistekre. A Fleshgod tekintetében ugyan nem beszélhettünk arról, hogy bő lére lett eresztve a kínálat, de amit egy ilyen nagyszabású produkció esetében háromnegyed órából ki lehet hozni, azt maximálisan ki is préselték. A legutóbbi, 2019-es Veleno albumról a Sugar tétel szerepelt a felhozatalban, és, persze, felcsendült a legutóbb megjelent 2020-as single, a nem kis meglepetést okozó Baby One More Time című Britney Spears-dalból idéző NO is.
És persze ott sorakoztak az elmaradhatatlan alapművek, mint a Minotaur (The Wrath of Poseidon), az Epilogue és csodálatos zárótételként a The Violation. A hibátlan műsor mellett külön szívmelengető volt, ahogy Veronica remek kiejtéssel üdvözölte a magyar közönséget.
Hogy ki lép majd Paolo helyébe? Egyelőre úgy néz ki, hogy senki, de most meggyőződhettünk arról, hogy a zenekar ebben a felállásban is kegyetlenül nagyot szól.
Góliát győzött!
A Kataklysm számomra a death metal rántott sajtja: általában szívesen fogyasztom, mert nem okoz csalódást, időnként durván rákattanok, majd idővel megunom, aztán egyszer csak ismét megakad rajta a szemem az étlapon. Úgy tűnik, ezúttal összeragadtak a lapok, tekintve, hogy a legutóbbi Goliath lemez eddig valahogy lemaradt a “hallgatandók” menüről, holott a 2023-as nyár egyik legjelentősebb megjelenése volt. Ennek tükrében - bár Így utólag kissé kínos bevallani - abban a hitben jelentem meg eme jeles eseményen, hogy majd valahol a keverő mögött ácsorogva a Fleshgod után jó kis levezető lesz a Kataklysm műsora, ám a kanadai nehézfegyverzet pillanatok alatt lőtte rommá ezt az illúziót.
Az legyen életem legfájdalmasabb vezeklése, amit ezen az estén kaptam tőlük! Death metalos precizitás a thrash lazaságával, minden felesleges sallang nélkül, olyan energialökettel, hogy arra a magamfajta sokat látott veterán is csak annyit mond, hogy “Azta#urvaélet, na, húzás a színpad elé!”.
Fentebb már említettem a jól összerakott setlistet, na, akkor ezt most emeljük szépen négyzetre, de legalábbis szorozzuk meg kettővel. Erre aztán a legrosszabb indulattal sem lehet azt mondani, hogy sablonos. 16 tétel, ritkán vagy rég nem játszott dalokkal, üresjárat nélkül és nem utolsó sorban pengeéles hangzással. Na ez tényleg maga volt az őserő, amit a közönség meg is hálált rendesen. Egy emberként mozdult a nézőtér, és egy igen elszánt német leányzó kezdeményezésével még egy spontán crowd surfing verseny is kialakult, a Guillotine pedig majdhogynem szó szerint levitte a fejemet.
Maurizio hálálkodott is a lelkes egybegyülteknek, lévén, hogy hétfőn nem ez a szokványos, bár ez a téma már a Fleshgod alatt is napirendre került hasonló kontextusban. De erre mi mást is mondhatnánk? Még sok ilyen hétindítót, mert megérdemeljük!
Fotók: Barba Negra, további képek ITT.
