Ennek a csomagnak már azzal nyert ügye volt, hogy a három klasszikus 1990-es évekbeli albumával turnézó Atheist több mint egy évtizede, a tavalyi anyagát népszerűsítő Cryptopsy pedig öt esztendeje járt legutóbb Európában. Nem véletlenül indultunk el ennyien Pozsonyba az anyaországból. Emellett azonban, hogy viszontláthattuk a két tengerentúli legendát, annak is örülhettünk, hogy a Monastery révén a hazai mezőny is képviselteti magát a portya ezen szakaszában. /Fotó:. Szymon Komenda, a kép nem a helyszínen készült/

Egy ilyen felhozatalban bizonyára az első két helyet sem egyszerű lemeccselnie egymással a két vendégnek, és a zalaiaknak komoly presztizsnyereség volt másodikként színre lépniük. Előttük a kaliforniai death-thrasher Almost Dead – 2021-ben megfordultak Budapesten a Diabolical, a Belphegor és a Batushka utazó cirkuszával – felkészültség tekintetében hozta a származási hely és a választott stílus alapján elvárhatót. Megjelenésüket már kevésbé találtam meggyőzőnek, a 2002 óta létező banda minden bizonnyal Tony Rolandelli vokalista vállalkozása csereszabatos társakkal. De ő legalább rátermett előadóként nem csupán a színpadon, de időnként előtte, a közönség között is nyomult. Bemelegítő csapatként jól szerepeltek (bár szerintem két gitárossal lett volna igazán hatásos a mutatvány), a hangzást is sikerült alattuk tisztességesen belőni.

Fotó: Maksim Safronov

Nem mondom, hogy a honfitársak iránti elfogultságot maradéktalanul ki tudom most zárni, de a helyzet az, hogy a Monasteryt jól esett nézni és hallgatni első pozsonyi fellépésük alkalmával, s ahogy észrevettem, a Randal szigorú zsűrije szintén így vélekedett. Felemelő a tudat, hogy Magyarországról egy újabb zenekar vált a nemzetközi színtér részévé és kapcsolódott be az európai turnééletbe. Ráadásul olyan produkcióval, amely a messzemenőkig feljogosítja az ötöst arra, hogy stabilan megvesse a lábát ebben a közegben. Olajozottan, rutinosan, ugyanakkor láthatóan élvezettel játszottak, és minimum annyit mindenki megjegyezhetett róluk, hogy emberközeli hozzáállással tolták a jellemzően kimért tempókra (és az utolsó két anyagra, meg némi Bolt Throwerre) épülő, zsigeri death metalt. Kovács Roland frontember is közvetlen módon konferált.

Fotó: Atheist, a kép nem helyszínen készült

Kelly Shaefer mögött ma zömmel az ő másik formációjának, a Till The Dirtnek a tagjai sorakoznak, akik az első három Atheist lemez idejében vagy röviddel ezek után születtek. A nem hivalkodóan, viszont igen tetszetősen kivilágított prog-jazz-death metal nosztalgiajárat, mint az elején említettem, a Piece of Time - Unquestionable Presence - Elements útvonalon közlekedett. Nem tisztem a hangszeres teljesítmény alapos kivesézése, úgyis akad olyan mélyelemző zenetudor, aki beleköt ilyen-olyan nüanszokba, ha akar, és ehhez joga is van. Ám ha egyszer maga Shaefer érzi a srácokban a kvalitást ahhoz, hogy a régi patinás néven játsszanak vele, akkor biztosan érdeklik a fanyalgók... Ami engem illet, mind muzsikusként, mind fazonálisan rendben találtam Kelly hőseit. A főnök rocksztáros (nem arrogáns!) kisugárzása és megnyilvánulásai sajátos kontrasztot képeznek a számok elvontságával, persze ő a kulisszák mögött is egy laza, barátságos arc, szóval ez hozzátartozik az Atheist élménycsomaghoz. A műélvezetet olykor meg-megzavarta a hangcucc cüccögése, de ezt időben orvosolták az illetékesek, s onnantól kezdve kristálytisztán, a kellő hangerőn szólt minden.

Fotó:. Szymon Komenda, a kép nem a helyszínen készült

A Cryptopsy védjegyéül szolgáló agygyaluló töménységet ugyancsak tökéletesen reprodukálta a keverés, úgyhogy jár az éljenzés a szaki(k)nak. Külön kérdés, hogy Shaeferék átszellemült komplexitása utánuk elég súlytalannak hatott volna, csak hát hiába a jól kitalált sorrend, a közönség egy része ekkorra már túltelítődött, és a nézőszám a kanadaiak műsora alatt valamelyest leapadt. Ellenben aki kitartott, a technikás és brutális death metal esszenciáját kapta. (És lám, itt nem hiányoltam a két gitárt.) Ebben benne foglaltatott a banda korai időszaka – a None So Vile-ról egyenesen öt dalt daráltak el, míg a Blasphemy Made Fleshről egyveleget vezettek elő –, illetve a kétrészes The Book of Suffering és az As Gomorrah Burns, mintha a 1998 és 2015 közötti időszak meg sem történt volna. Flo Mounier játéka ma is dobsuli, köztudottan az egész extrém metal halmaz egyik meghatározó ütőséről van szó. Matt McGachynek egyesek még a legutóbbi album kapcsán is a nyakába varrják az úgynevezett deathcore hatások beszüremkedését. Nos, egyrészt én személy szerint nem őt tartom egyedüli felelősnek a változásokért, másrészt az élet Montréal környékén sem áll meg (még ha olykor valóban merész kísérletezéssel is jár), és ha ma is egy az egyben az 1990-es évek végi megszólalását próbálná reprodukálni a társaság, akkor nyilván a maradiság és az önismétlés volna a baj… Amúgy belevaló frontember a Matt gyerek, aki Corpsegrinderrel együtt mintegy sportág-szintre emelte a  propeller-hajpörgetést.

Szubjektíve a két headliner közül nekem az Atheist mond többet, viszont ez mit sem von le Mounier-ék érdemeiből. A Monasterynek pedig kijár a külön üdvrivalgás. Csak így tovább, uraim!