A trap műfaját nem értem pedig abszolút kaleidoszkóp-szerű ízléssel bírok, amibe belefér a rocktól kezdve, a hip-hopon át az elektronikus zenéig kb. minden, viszont a kattogásra rápofázó rapperekkel nem sikerült eddig barátságot kötni. Ez valószínűleg a jövőben sem fog radikálisan változni, azonban az idén 70(!) éves Kim Gordonnak köszönhetően eztán némiképp talán megengedőbb leszek.
Sonic Youth a 80-as, 90-es (és kicsit a 2000-es) évek kulcs zenekara, amely a new york-i no wave színtérből indulva lett a noise / alternatív rock egyik sarokköve, hogy aztán 30 év és 16 nagylemez után egy családi perpatvar miatt földbe álljon. Thurston Moore és Kim Gordon 2011-es válását követően az anya banda Lee Ranaldo gitáros szavaival élve egy időre befejezte a működését, de szerencsére a kreativitást meg az alkotókedvet sikerült átmenteni a tagok szólóprojeikjeibe.
Abba most nem mennék bele, hogy mi mindent csinált a szélnek eresztett legénység a válás óta, Moore és Gordon önálló munkáin viszont elég jól visszakövethető, hogy miként is működhetett a dinamika a Sonic Youth-on belül.
Bár a langaléta gitáros-frontember sem az a kifejezetten tradicionalista fajta, nála mégis több a harmónia, gitárközpontúbb és dallamosabb zenét csinál, Kim Gordon ezzel szemben inkább a ridegen lüktető no wave hagyományait ápolja az aktuális korszellemnek megfelelően. Míg a 2019-es No Home Record mélynyomó-szaggató indusztriális zaj zenéjével a Recoilnak csinált konkurenciát (az ex-Depeche Mode Alan Wilder külön bejáratú purgatóriuma, aki nem vágja az pótolja sürgősen), addig a legújabb The Collective a trap-őrületből (is) meríti az ihletet.
Persze Kim nem a tetovált arcú Lil’ izékkel akar konkurálni holmi Madonna szerű kínos trend hajkurászás közepette, helyette organikusan integrálja az éppen aktuális hatásokat a zenéjébe. Egyébként a trap monomániás ritmusképletei nem állnak messze a Sonic Youth repetitív groovejaitól és bár nyilván nem ők találták fel a műfajt, érdemes belefülelni mondjuk a Bull In The Heather-be és leszűrni a tanulságot.
A The Collective nem adja magát könnyen, de nem is olyannak készült, ugyanakkor a minimalista hozzáállás ellenére meglepően sokszínű lett a végeredmény. A már említett trappen túl (BYE BYE, I’m A Man, Psychedelic Orgasm) van itt még régisulis hip-hop (I Don’t Miss My Mind), kitekert breakbeat (Trophies), kísérleti elektronika (It’s Dark Inside, The Believers) puritán downtempo (Shelf Warmer) meg még ezer más beazonosíthatatlan zaj és zörej, amit Kim gerjedő gitárja gyúr aztán egységgé. A végeredmény hip hop burokba csomagolt indusztriális noise-rock ami Kim Gordon esetében valahol magától értetődő kombináció: előbbiért rajong, az utóbbit meg ő találta ki többedmagával.
A The Collective nem az év lemeze és azt az űrt sem tölti ki amit a Sonic Youth hagyott maga után, viszont kétségtelenül izgalmas hallgatnivaló egy olyan előadó tolmácsolásában aki erőlködés nélkül képes korszerű és aktuális maradni.
Fotó: Danielle Neu
