Alig akad olyan zenész a hazai metal undergroundban, aki a ’90-es évek legeleje óta megszakítások nélkül van jelen a színtéren. Ebben a körben a Remorse Oláh Zsoltja mellett csak a néhai Mood zenekart meghatározó trió tagjait, Holdampf Gábor énekest és Füleki Sándor, illetve Hegyi Kolos gitárosokat tudnám megemlíteni. Kolos és Gábor ráadásul hosszabb-rövidebb kitérőktől eltekintve a kezdetektől fogva együtt muzsikálnak. A Magma Rise a harmadik közös zenekaruk, mely a mai nappal bezárólag épp annyi nagylemezt tudhat a háta mögött, mint amennyit az underground legenda Moodnak sikerült megélnie.
A tempó – már ami a lemezkiadást illeti – jóval lassabb, mint a Mood-időszakban volt, ennek ellenére a Magma Rise név számomra évek óta olyan védjegy, minőségi garancia egy-egy korong megjelenése előtt, mint két és fél évtizede a Mood logója volt.
Egy ilyen markáns zenei világgal rendelkező zenekar számára az egyes lemezek kapcsán gyökeres változásokról, változtatásokról nem lehet szó. Kétlem, hogy bárki is ilyen törekvésekre számítana egy friss Magma Rise CD kézbevételekor. Apró módosítások, finomhangolások, jó értelemben vett kísérletek viszont mindig vannak a képzeletbeli tarsolyban. Példaként az idei lemez kapcsán kapásból lehet említeni az önmagukhoz képest szokatlan bevezetőt. A legutóbbi korong a néhai Eric Wagner monológjával indított, a Neither Land Nor Sea viszont külön hangszeres felvezetést kapott. A másik finomhangolás pedig a Herczeg Laci által elővezetett szólók tekintetében értendő.
Gondolkodtam, hogy a negyedik Magma Rise sorlemezt dalonként vagy hangszerenként/zenészenként kezdjem-e boncolgatni. Legyen most az utóbbi forgatókönyv, már csak amiatt is, mert a Moby Dick Smicije segítségével a négyes az eddigi legjobban megszólaló kiadványát hozta össze. Bár Bánfalvi Sanyi hatalmas erővel üt, mégis szinte átjön a hangfalakon, ahogy visszafogja magát. Ott és annyit pörget, ahol és amennyit az adott nóta megkíván. A monológ formájában egy Lovecraft idézettel ékesített Oblivion Of Oblivion című tételben például hagyja kibontakozni a két gitárost. A Hegyi-Herczeg páros tagjai közül előbbi a dalszerzés, utóbbi pedig a szólók terén jeleskedik. Ha már a dalszerzés, ahogy az interjúban is megjegyeztem, a lemez hangulati szempontból engem a közvetlen elődje mellett a Wall Of Sleep: ...and Hell Followed With Him című korongjára emlékeztet, jóllehet ahhoz Kolosnak semmi köze sem volt.
Gábor basszusa szépen dörmög, ösztönös és érzelmektől fűtött vokálja pedig a Magma Rise ötödik hangszere. Rendhagyó módon nálam elsőként a záró I Am talált be, mely a maga nyolc perce ellenére egy fogós refrénnel felvértezett darab. Az olyan hagyományosabb szerkezetű darabok, mint a zakatolós Dragging Eye Movements vagy a Lénárd László emlékének ajánlott, akusztikusan indító Days Buried Face-Down a súlyos szövegi tematika ellenére szintén könnyebben találnak utat az emberhez. Az első tétel, az ólomsúlyú, zeneileg is borultabb Such Thing As Time viszont nem egy tipikus nyitó darab.
Az ikergitáros Dressed Up As A Dream meg az a téma, amelyik akár instrumentális formában is megállná a helyét, de Gábor itt is hoz egy kerek refrént. A már emlegetett Oblivion Of Oblivion alapvetően egy bólogatós doomolás, a címadóban meg Gábor helyett a gitárok hozzák a refrént. Itt kellene valami olyasmit írnom, hogy az év végén esedékes összegzéskor a Neither Land Nor Sea-nek valamelyik előkelő pozícióban a helye. Ehelyett inkább úgy fogalmaznék, hogy minden bizonnyal a negyedik Magma Rise korong lesz azon kevés 2024-es megjelenés egyike, amely évek múltán is rendszeres vendég lesz a lejátszómban.
A mai mezőnyben kevesen mondhatják el magukról, hogy megvan a saját hangjuk. Ebben a szűk keretek közé szorított doom műfajban ez hatványozottan igaz. A Magma Rise pedig ezen kevesek egyike. Bár a mondás a Mood-tól ered, de ebben a környezetben 2024-ben már a Magma Rise-ra érvényes: Raise The Flag Of Doom High!
