Alig néhány hónappal a legutóbbi album megjelenése után maga Kip Winger dobta be, hogy a nevét viselő zenekar pályájából nincs sok hátra. Nem tagadom, szíven ütött a nyilatkozat, mert pusztán a Seven színvonalából kiindulva simán lehetne még pár lemez benne és a többiekben. Persze érthető, ha a turnézás, az utazgatás az ő korában már különösen megterhelő. Nos, talán a vélhetően utolsó alkalom okán, talán amiatt (is), hogy a Winger alapból ritkán jár mifelénk – legutóbb 2009-ben ugyancsak a hajón játszottak nálunk, nem éppen rekordszámú közönség előtt  –, mindenesetre a mostani esemény teltházzal zajlott a medréből épphogy ki nem lépő Dunán.

A közel másfél órás műsor alatt nemigen érződött, hogy akár tényleg búcsúzhat a magyar (és környékbeli) rajongóktól az eredeti felállású, Howie Simon gitárossal megerősített csapat. A játékidőt derekas slágerparádéval töltötték ki. Átfogó best of… programról azért nem beszélnék, mert alapvetően az első három anyagról szemezgettek, míg a 21. századi Wingert, írd és mondd, három számmal idézték meg.

Természetesen a kevésbé evidens vagy előre meg nem jósolható meglepetés-nótákból is bőven kijutott nekünk. A Junkyard Dognak és a ráadásra tartogatott Blind Revolution Madnek – az egész Pull album micsoda mestermű! – az álomszép akusztikus részét ugyan lenyesték, de mindkét darab nagyot ütött, és a Pull Me Under vagy a Time to Surrender is jól esett a lelkünknek. A két “új” tételről pedig elég annyi, hogy szépen belesimultak a szettbe. A Stick the Knife In and Twist ideális nyitószámnak bizonyult, majd jött nem sokkal később a Proud Desperado is, tehát lendületes, kifejezetten koncertre való dalokat választottak a Sevenről.

Mindezt a rájuk jellemző úri méltósággal és eleganciával, tekintélyparancsoló hangszerkezeléssel vezették elő. Az a bizonyos Seventeen ma már az ötvenes éveit taposó milf, ha értitek, ám a nóta (akárcsak a többi klasszikus) teljességgel kortalan, a szólója meg egyenesen zeneiskolai tananyag kellene, hogy legyen mindenhol. Apropó, a Wingert a szakma zenekaraként is szokás emlegetni. Aligha véletlen, hogy Kip egy alkalommal megkérdezte, hány gitáros van jelen a hallgatóságban – és az sem, hogy annyian emelték a kezüket…

A frontember saját bevallása szerint megfázással küszködött. Bizonyára ezért spórolt az átkötő szövegekkel, noha többször is nagyrabecsülését fejezte ki az egybegyűlteknek az élő muzsika támogatásért, egy ízben pedig a stábjukat és a helyi technikai személyzetet magasztalta. Hangján nyilván nyomokat hagy már az idő múlása, egészségi állapota is hallhatóan befolyásolta a teljesítményét – aki akarja, eposzi tárgyilagossággal rásütheti, hogy leginkább a kötelezőt igyekezett hozni –, viszont amije maradt, azzal vérprofin gazdálkodott, a társak zseniális vokálmunkája pedig minden egyéb gondot-bajt lefedett. Adja magát ily módon a párhuzam a szintén világklasszisokból verbuválódott, és jelen állás szerint szintén záróra előtt álló Mr. Big áprilisi bulijával, Kip azonban lazán leénekelte Eric Martint. (Azért remélem, nincs harag, ha azt mondom, ebben a sajátságos “versenyben” nálam Dickinson győzött…)

Tegyük hozzá, pihenni is nyílt alkalma a koncert közben. Mind a grimaszbajnok Reb Beach gitárostól, mind Rod Morgenstein dobostól úgyszólván kihagyhatatlan elem a szóló. Előbbi a magánszámát egy saját szerzeménnyel (Black Magic) bővítette ki, amelynek végén jammelt is egyet a társaság, méghozzá bassszusgitáron Howie-val, aki azt megelőzően maga is villantott egyet önállóan a Down Incognito végén.

Mindent egybevetve úgy léptem partra, hogy megkaptam az estétől, amit vártam, és ha valóban ez volt az utolsó alkalom, akkor fájó szívvel, ugyanakkor a döntésbe belenyugodva engedem el a bandát. Nem hagyhatom ellenben szó nélkül a merch hiányát, ami ezen a szinten nem csupán szokatlan és meghökkentő, de konkrétan méltatlan a névhez.

FOTÓK: VARGA LÁSZLÓ
További képek ITT.