Bruce Dickinson nevét még az is ismeri, aki csak távolról barátkozik az általa képviselt zenei stílussal. Az Iron Maiden nyughatatlan frontembere szólóban is termékeny karriert tudhat maga mögött. Főhősünk idén márciusban leszállította az év egyik legfontosabb metal lemezét a The Mandrake Projectet, amiről természetesen itt az oldalon is megemlékeztünk. Ha eddig kimaradt volna ide kattintva olvasható az énekes hetedik szóló lemezéről készült részletes ismertető.
Nincs megállás, a Mester április közepén aztán beröffentette a Jumbo Jet-et és útnak indult, hogy grandiózus életművével élőben is megörvendeztesse rajongóit a nagyvilágban.
Persze Dickinson semmit nem bíz a véletlenre, és annak ellenére, hogy a turnén Roy Z-t nélkülöznie kell, a projekt melóra kiváló, szabadúszó muzsikusokból álló legénységet verbuvált össze. Az egytől egyig fenomenális zenész az együttműködés skalpjára tűzhetett a teljesség igénye nélkül olyan nagyságokat, mint Lemmy, Dizzy Reed, Puddle of Mudd, Whitesnake, Tool vagy Twisted Sister.
Phillip Naslund és Chris Declercq gitárosok, a ritmusszekciót Tanya O'Callaghan basszeros és Dave Moreno dobos alkotja és az olasz Mistheria billentyűs csatlakozott még a csapathoz.
Az időzítés sem véletlen, hiszen a Vasszűz jövőre tölti az 50-et, biztos lesz hosszú vagy legalábbis emlékezetes ünnepségsorozat. Addig pedig a szólóturné igazán jó dolog az idő hasznos eltöltésére, amihez Budapesten a Barba Negra Red Stage adta a helyszínt.
Azt gondolom, hogy szerény kis hazánkban sosem okozott gondot, hogy az Iron Maiden megtöltsön egy arénát vagy fesztiválplaccot, illetve Dickinson is meglehetősen régen szólózott errefelé, így - mivel rajongói fronton van átfedés rendesen - erőteljesen várható volt, hogy a csepeli helyszínen rendesen összeáll majd a tömeg.
A felvezetés a lelkes magyar divideD zenekarnak adatott meg, melyben az a Jósa Tamás énekel, aki nem mellesleg másodállásban vagy lehet van az harmadállás is, az Iron Maidnem frontembere is egyben. Nem lehet könnyű egy ikon előtt bemelegíteni, de azt hiszem a divideD frankón megoldotta ezt a nem túl egyszerű feladatot. Annak ellenére, hogy technikai gondjaik akadtak bőven, nem jöttek zavarba, maximálisan kihasználták a rendelkezésükre álló közel 30 percet arra, hogy energikus fellépésükkel feltüzeljék az egybegyűlteket. A némi elektronikával és indusztriális elemekkel megspékelt modern, dallamos metalt játszó csapat erősen hagyatkozik az arénarock slágereinek fülbemászó jellegére. Az énekes elmondása szerint az ősszel érkező nagylemezen viszont a 90-es évek pop és rock zenéje dominál majd egy kis eurovizios csavarral. Remélem ezen az estén megnyertek maguk mellé még néhány embert, nagyon megérdemlik ezek a lelkes és tehetséges srácok a figyelmet.
Rövid színpadi rendezkedés után aztán kezdetét vette az, amire mindenki várt, az introkat követően Dickinson elképesztő energiával kezdett bele a kb. 1,5 órás szettbe. A kötött sapkában, farmer mellényben színpadra lépő mester és tanítványai az Accident of Birth számmal nyitottak, és az időutazásnak itt még nem volt vége. Szép sorjában érkeznek a patinás darabok a Tyranny of Souls-ról és a Balls of Picasso-ról. Nagyon masszív és erőteljes kezdés volt, ami a folytatásban sem hagyott alább. A The Mandrake Project-ről elsőként az Afterglow of Ragnarok vált élőben is láthatóvá a közönség számára, ami igazán jól illett ebbe a lendületes sorba.
Azért kétség kívül az Iron Maiden koncerteknek van egy jól felépített koreográfiája a színpad képet és minden zenei megmozdulás tekintetében. Ez az este viszont lehetőséget ad Dickinsonnak, hogy saját útját járja és előtérbe helyezzen olyan megoldásokat is, amiket Steve Harris csípőből vétózna, mint például Mistheria varázslatai szintetizátoron. A billentyűs, szólógitárosokat idéző megmozdulásaival buzdítja, lelkesíti a közönséget.
A gitárosok nagyon jól váltják egymást és Tanya játéka rendkívül látványosan adja a groove-okat. A dobos a színpad olyan részén helyezkedett el, amiből én nagyon keveset láttam, de kőkemény játékával abszolút érezteti jelenlétét.
A színpadkép egyszerű, a kivetítőn az aktuális számhoz passzoló illusztrációk váltják egymás, kétség sem fér hozzá ma este főszerepben a zene és az előadók. Az egész “projektcsapat” olajozott gépezetként működik a színpadon, rendkívül feszesek és láthatóan abszolút élvezik a közös zenélést. Annak ellenére, hogy némi megfázással küzdött a Mester, a tőle nem szokatlan módon túláradó lelkesedéssel és vidámsággal szaladgál a színpadon és folyamatos interakciót tart fenn a zenekarral és a közönséggel. A betegség a hangján nem érződik szerencsére, kiereszti azt rendesen ott, ahol kell, úgy ahogy tőle minden egyes alkalommal már megszoktuk.
Aki eddig nem énekelt körülöttem a felcsendülő Chemical Wedding és a lassabb tempójú Jerusalem refrénjét egy emberként fújta bele az éterbe. Óriási a hangulat és elképesztő látni, mennyire együtt él a közönség minden egyes dallal.
A Resurrection Man adott egy új lendületet és a Rain on the Graves-szel zárták is a setlist TMP részét. Itt már érzékelhetően a ritmusszekció kapja a főszerepet. Dickinson bongón játszik, mellette pedig Tanya O'Callaghan basszusgitáron csillogtatta meg tehetségét. Innen belecsaptak az instrumentális Frankenstein című Edgar Winter feldolgozásba és a zenekar úgy tűnt, hogy nagyon jól szórakozik. Bruce Dickinson “jammelt” egyet a tereminjén, majd ütős hangszereken a többiek szólóját kísérte végig.
A hosszúra nyúlt intermezzo után újra magasabb oktánszámon pörög a buli, élőben most játszották először a The Alchemist-et és persze az elmaradhatatlan power ballada a Tears of the Dragon énekeltette meg a tömeget. Ugyan a setlistet a The Chemical Wedding és The Mandrake Project uralta, csak a Tattooed Millionaire és a Skunkworks marad ki a szórásból az este, fanyalgást emiatt nem érzékeltem.
A ráadással is mindenki elégedett lehetett, fergeteges megszólalást kapott a Navigate the Seas of the Sun és végül ahogy a The Tower utolsó hangjai lecsengtek, egyértelmű volt, hogy Bruce Dickinson szólóban is képes arra, hogy maradandó élményt nyújtson, ne csak egy koncertet.
Óriási ereje van és fantasztikus volt látni, hogy Bruce Dickinson mekkora tömeget mozgat meg. Bátran kijelenthetjük, hogy az ő zenéjén is egy generáció nőtt fel, hiszen a Tattooed Millionaire album is már több, mint harminc éves. A közönség soraiban pedig ott voltak a huszonéves fiatalok is, lelkesen minden számot kívülről énekelve. Generációk találkozása volt ez nemcsak a közönség soraiban, de zenében és a színpadon is egyaránt.
