Minden régóta aktív zenekarnak van egy lemeze, amely amolyan fekete bárányként van bejegyezve a metal zene történelmébe. A Rammstein egyik ilyen dalcsokra idén lesz tizenöt éves, szóval éppen megfelelő lesz, hogy mai fejjel górcső alávegyük, hogy aztán csalódjunk benne. De pozitívan vagy negatívan fogunk csalódni? Hamarosan kiderül.

Fiatalabb koromban egyáltalán nem értettem a Rammsteint. Oké, a Keine Lust ma is az egyik kedvenc klipem, de ezen kívül sok mást nem tudtam elmondani a zenekarról, csak annyit, hogy a Rosenrote-nak nagyon király basszus futama van. Aztán valami átkattant az évek alatt és egyre többet hallgatom az iparimetal német úttörőit. Így pedig adta magát, hogy utána nézzek kicsit a Liebe Ist Für Alle Da című albumnak, ha már tizenöt éves lett a lemez. Valamiért nekem úgy rémlik, hogy már ekkor is mindenki kongatta a vészharangot, hogy ez a zenekar utolsó albuma, mert ezek a férfiak bizony nem tudnak egy szobában megmaradni egymás mellett. Aztán tessék…eltelt tizenöt év és maximumra van járatva a stadionozás. Sőt még két albumot is kaptunk azóta, amiket a közönség is eléggé meleg szívvel fogadott. Na, de akkor mi volt itt a probléma 2009 táján, hiszen az utolsó lemez óta is eltelt négy év.

Az album előkészületeit 2007 februárjában kezdte meg a zenekar, és 2008 októberéig tartott. A banda Hermannshagenben kezdte a közös munkát, ahol elkezdték rögzíteni az ötleteiket, a riffeket. Fontos, hogy ekkor még nem volt egy dal sem készen, tényleg csak ötletekről beszélünk. Ez alatt az idő alatt, ami nagyjából egy hónap volt, a banda körülbelül 80-90 ötletet rögzített, remek kiindulási pont egy albumhoz, nem? Ezt követően a zenekar a berlini házi stúdiójába ment, hogy tovább dolgozzon a dalokon. Ez idő alatt Richardot bosszantotta az egész folyamat, az elmondások alapján. A banda ezt követően elkezdte próbálni a dalokat a beesenstedti kastélyban. A felvételek a szokásosnál tovább tartottak, ugyanis a hosszú szünet után a zenekarnak újra meg kellett tanulnia együtt zenélni. Schneider azt mondta a társainak, hogy vagy csináljanak együtt mindent, vagy fejezzék be most és mindenkorra a zenekart. Összességében nagyon nehéz volt felvenni az albumot, mivel a banda tagjai nem tartották tiszteletben egymás kívánságait, és újra meg kellett tanulniuk figyelni egymásra. Az együttes összesen 18-20 dalt rögzített, ebből 18 dalt adtak ki. A borítón lévő fotót Eugenio Recuenco készítette, aki az albumon belüli összes fotóért is felelős. A borítón az asztal körül a zenekar látható, rajta pedig egy meztelen nő fekszik. Az USA-ban a borítót cenzúrázták, és egy extra papír mögé rejtették, amelyen ugyanazok a grafikák láthatók, az elején pedig az üres asztal. Az USA a Pussy dal címét is cenzúrázta P***y-nak egy matrica segítségével. Az album különleges kiadása egy kartondobozban érkezett, amelyen a LIFAD szív logója látható. Ezt a verziót használják a digitális változathoz is manapság. Na és akkor milyen is ez a lemez ennyi év után, mai fejjel?

Hetek óta hallgatom a lemezt és egyre jobban magába szippant. Az egyszerűsége, a hangzása megbabonázott. Szerintem az egyik, ha nem a legsötétebb lemeze lett a német csapatnak, ami elcsavarja az ember fejét. Nem mondom, hogy hibátlan, hiszen a tizenöt dal eszméletlenül hosszúra nyújtja a játékidőt, de ne felejtsük el, ebben az időben az emberek többsége még hallgatott teljes, egész albumokat, így teljesen indokolt a hatvannyolc perces játékidő. Oké, ebben benne vannak az extra dalok is, de na… így pörög a Spotify.

A Rammlied már az elején a samplerrel és Till duplázott énekével magába bolondítja az embert, hogy aztán megérkezzen rá a tipikus Rammstein hangzás. Annyira egyszerűek a gitártémák és mégis annyira lekötik a figyelmemet. A dalban megvannak azok az extra effektek, amiket anno a Keine Lust-nál is használtak, pont annyi van mindenből, amennyire szükség van. Azért érdekes, hogy egy éppen szétesőben lévő zenekar, mit tud alkotni. Még érdekesebb, hogy ezt nem akkor értékeltük igazán, hanem sokkal később, az idő múlásával. Az Ich Tu Dir Weh tipikusan az a dal a Rammstein szerzeményei közt, aminek hatalmasat kellett volna mennie, de valamiért mégsem történt meg az áttörés. Pedig tényleg minden benne van, ami a korábbi sikerekhez hozzájárult. Remek szintis részek, könnyen emészthető, dallamos refrén, kőkemény riffek a verzék alatt. Nincs túl bonyolítva semmi, noha a dobok ezen az albumon eléggé meglettek bonyolítva a korábbi témákhoz képest. Waidmanns Heil, egy sokkal gyorsabb, tempós dal, mint a korábbi két szerzemény. Egyszerűen nem is értem mai fejjel, hogy anno miért nem tetszett ez a lemez, hiszen remek megoldások vannak a lemezen. Majdnem el lehet mondani, hogy az összes refrén kiemelkedik a lemezről, próbál feljebb és feljebb kúszni, mint az előző dalban volt hallható. A fúvósokat helyettesítő samplingek pedig valami zseniális hangulatot adnak a dalnak. A Haifisch lassabb, középtempója, ami nekem kicsit megtöri az album ritmusát, itt még elbírtam volna egy gyorsabb dalt. Nem mellesleg ez a szerzemény sem rossz, de kicsit azt érzem, hogy eltörpül a többi mellett, noha kislemez dalként például tökéletesen megállta volna a helyét. Az abszolút kedvencem a lemezről az ötödik szerzemény, a B********. benne van minde, ami erre a sötét időszakra rányomta a bélyegét. Mocskos, industrial, parasztvakítóan egyszerű riffek és hatalmas ordítós refrén. Egyszerűen imádom.

Az akusztikus gitárral induló és amúgy is nagyon slágergyanús Frühling in Paris egy üde színfolt az albumon. Megmutatja, hogy nem csak a torzított gitárhoz értenek a művészurak, illetve Lindemann is jobban meg tudja mutatni az érzelmesebb oldalát. A Wiener Blut egy érdekes dal, mert soha nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Kicsit időhúzásnak érzem a hossza miatt, de közben meg annyira tele van pakolva érdekes dolgokkal, hogy imádni lehet csak, miután beindul jobban. A Pussy-t be kell mutatni bárkinek is? Egy igazi rock himnusz. Egy dolog viszont érdekes a dallal kapcsolatban, sok ismerőssel közösen, én is úgy emlékeztem, hogy a dal PornHub-on debütált, de ez nem igaz, mert a visit-x.net nevű pornó oldalon tűnt fel először a videó, amin a mai napig jót mosolygunk és, ami tökéletes alapul szolgált a műpénisz merch-nek anno. A Liebe ist für alle da egy sokkal gyorsabb dal, majdhogynem a lemez leggyorsabb szerzeménye, amit nem könnyű befogadni. A Fear Factory-s aprítások annyira nem jellemzőek a zenekar, de itt mégis ilyesmi megoldáshoz nyúltak a német fenegyerekek. A Mehr-el hasonló helyzetben voltam mindig, mint a Wiener Blut-tal. Néha időhúzásnak érződik, de amikor beindul a közös kántálás, akkor valahogy magába szippant a dal. A lemezt a Roter Sand zárja, ha a bónusz dalokat nem nézzük, ahol előkerült az akusztikus gitár ismét, ami remek megoldása az album befejezésének.

A Rammstein kimert lépni anno a komfortzónájából, ami megosztotta a rajongókat és azt érzem a mai napig, hogy a hatodik lemez amolyan mostoha gyermek, pedig nagyon sok jó dal van rajta. Persze megértem akit zavar az, hogy a zenekar ebben az időben kereste önmagát, de visszatekintve a Slipknot All Hope Is Gone lemeze is eléggé jó….