Eszméletlen, hogy az elmúlt években mennyi klasszikus album ünnepli a jubileumát. Ezek közé idén a Machine Head is csatlakozik, ugyanis idén harminc éves a Burn My Eyes, de erről majd máskor. Most maradjunk a zenekar egyik legvitatottabb lemezénél a The Burning Rednél, ugyanis ez a lemez is negyedszázados lett.
A harmadik Machine Head lemez egy nehéz időszakban született. Mondjuk a zenekarnak sok ilyen nehéz időszaka volt, de erről már tavaly ITT beszéltünk. Logan Mader két albumnyi közös munka után távozott a zenekarból. Sokak szerint a zenekar elment a nu-metal irányába, ami valamennyire szerintem is, akárcsak a zenekar atyja szerint, is vitatható. Oké, Rob szőke, belőtt haja nem segített a dolgon, de hát a Watch My Dying énekese is levágta egyszer a haját… Arra akarok kilyukadni, hogy a kinézet alapján beskatulyázni valakit egyszerűen baromság. Ezek mellett pedig a The Burning Red, szerintem az egyik legjobb Machine Head album. Vannak olyan albumai a zenekarnak, amik sokkal fáradtabbak és mégis az egekig magasztalják azokat. De ez ízlés dolga, az én ízlésem szerint ez meg egy nagyon erős lemez. Na, de mi is történt itt kérem szépen? Logan 1998-ban lelépett, noha még az I Defy riffjét a zenekarra hagyta. Helyét Ahrue Luster vette, aki ezen illetve a Supercharger (másik kedvenc anyagom a zenekartól) stúdió lemezen hallható, illetve a zenekarban is viszonylag rövid időt töltött el. Sokak szerint az ő felelőssége az, hogy a gépfejek “rossz” irányba kanyarodtak el az ezredforduló környékén. természetesen erről a gyűlölködésről a zenekar dobosának is megvolt a véleménye. Dave McClain azt mondta:
Nem rossz dolog az embereket feldühíteni. Az, hogy az emberek szűklátókörűek, az egy rossz! Egyáltalán nem zavar minket amúgy, hogy szidják ezt az albumot. Számítottunk erre a fogadtatásra, de azért bízunk benne, hogy néhányan majd leülnek és tényleg végig hallgatják a lemezt.
Természetesen a zenekar atya, mindenható ura is megszólalt a károgókkal szemben. Flynn a következőt nyilatkozta annak idején:
Másfél perc rappelés van azon az albumon. A lemez másik 53 perce olyan, mintha egy hatalmas heget tépnél fel. Ha csak a rap volt, ami lejött az embereknek, nem pedig ez a zene, akkor rohadtul nem hallgatták meg rendesen.
Flynn kinyilatkozása valahol érthető, hiszen az eddigi talán legsúlyosabb témákat vette elő a szövegeinél, különösen igaz ez a Five-ra. A dal egy olyan szexuális zaklatási incidensről szól, amelyet Flynn ötéves gyerekként szenvedett el. Az énekes elmondása szerint ezt a dalt volt a legnehezebb felvennie eddigi karrierje során, illetve abban is biztos, hogy ezt soha nem fogják játszani a színpadon. Így mondjuk egy jubileumi újravjátszása a lemeznek sem lehetséges élőben. Na, de miért is szeretem ezt a lemezt?
Azért mert majdnem tökéletes az album. Bizony, hogy majdnem, ezért is van ott a TOP Machine Head lemez között. Vannak gyenge pontjai, mint például a nyitó Enter The Phoenix, de azért már a nyitó Desire To Fire egyből leviszi a fejedet. Imádom, ahogy McClain elkezdi a dupla lábdobot rá pakolni, hogy utána jöjjön az a kiállás, ami úgy hangzik, mintha lekapcsolták volna az erősítőt. Lehet, hogy tartalmazza az éppen aktuális nu-metalos-groove-os elemeket a főtéma, de mennyire király már a refrén! A végén pedig ahogy Robb megőrül azt imádom. Mennyire sok ihlettel szolgált ez a stílusú dal felépítés később bizonyos groove metal zenekaroknak. A Nothing Left a hasonló vonalat viszi tovább, amibe már belecsúszik némi Tom Morello feeling is itt-ott. De továbbra is megvan a lendület, ami annyira jellemző a zenekarra, amivel törnek előre folyamatosan. Azt érzed az éneken, hogy semmi sem tarthatja vissza ezt a zenekart, nincsenek falak, amik megállíthatják őket. Talán ebben a legjobb Flynn. Tökéletesen tud hatni az érzelmekre és ennyi év után is még el tudom hinni, hogy van benne valami plusz energia, ami sose fogja megállítani. A lazább rész után pedig hatalmasat robban, ahogy a dalt befejezik és felkészítenek minket az egyik valaha volt legnagyobb Machine Head slágerre. Érkezik a The Blood, The Sweet, The Tears. Tisztán emlékszem, hogy bármerre jártunk ezt a dalt hallottuk mindenhol annak idején. Ez egy olyan kötelező darab volt, mint a Slipknot-tól a Wait And Bleed. A basszusgitárra elhelyezett rapelős dallamot persze sokan szidhatják, de remekül ki van ez találva, hogy találkozhat a két stílus. Ezt megfejelve pedig a refrén pofon egyszerű, amit bármelyik kőmetalos, vagy bőgatyás srác is boldogan tudott teli torokból a levegőbe ordítani egy-egy koncerten. Mai napig ott van a kedvenc MH dalaim között, és nem is nagyon hiszem, hogy onnan ki fog kerülni, hiszen annyi minden történik a dalban és nem válik közben unalmassá.
Azért van az a szint, amikor kicsit visszább kell venni a lendületből, ahogy azt a Silver is teszi az elején. De az első perc után beindul a dal és nem tehetsz semmi mást, ha rajongó vagy, csak ordítasz az énekessel együtt. Hiába melankolikus az alap, akkor is egy olyan erős nótáról beszélünk, aminek helye van a rock/metal nagy enciklopédiájában! Ezután pedig mindenki együtt számol, one, two, three, FOUR! És elindul a From This Day és annak az az új megközelítése. Számomra ez az egyik legkedvesebb dal ebből az érából, a dallamos refrén és a súlyos átvezetők miatt. Pontosan ez az a rész, ami miatt annyi támadás tudja érni ezt az albumot. Amúgy én szeretem, ha egy zenekar albumról albumra valami mást alkot, lásd például a Mastodont. Így tökre élem, hogy Robbék nem csinálták meg a harmadik ugyanolyan albumot, hanem ami éppen akkor volt bennük azt nyomatták. Ez becsülendő. Igaz, hogy szembe megy azzal, amit elvárnak tőlük, de basszus… erről szól a zenélés, hogy azt csinálod ami éppen jön belőled. Amúgy érdekes, hogy az MH durván két albumonként vált stílust. Az Exhale The Vile tipikus dala ennek az időszaknak, annyira nem tűnik ki a többi közül. Nem kiemelkedő, de rossznak sem mondanám. Robb ordításai hozzám közel állnak, pláne a tini koromban nagyon rá voltam pörögve erre a lemezre, kivétel egy dalt. Ross Robinson, producer szerint szüksége volt a zenekarnak B-oldalas dalokra is ezért erőltette, hogy vegyék fel a Police Message In A Bottle feldolgozását, miután hallotta, hogy Robb ezzel kísérletezget. A vége az lett, hogy nem B-oldalas dal lett. Mondanom sem kell, hogy egy totál felesleges dal a lemezen, amit a frontember sem szeret. De ugyanolyan hibának tartja ezt a dalt a mai napig, mint az album borítóját. A maradék négy dal közül a Devil With The King’s Card nem nyújt különösebben újat. A megszokott agresszióval halad a dal. Az I Defy az egyetlen dal, ami ugye még Logan pengetőjéből származik. Ez valahol érezhető is, mivel egy sokkal lendületesebb dalt kapunk a riffek szempontjából, mint a lemez többi dala. Hiba lett volna kihagyni. A refrén egyszerű, Robb nem viszi túlzásba a szöveget, így könnyen megjegyezhető és biztos siker lesz koncerteken is. A Five nem egy egyszerű szerzemény, ahogy arról már korábban is beszéltünk. A szöveg ismeretében teljesen érthető a dal elején hallható ordítás is, és ennél őszintébb mozzanata nem is hiszem, hogy volt valaha Flynn-nek. Biztos, hogy Robb életét keményen végig kíséri ez a trauma, pláne érezhető, ahogy a five szót ordítja. Eszméletlen keserű egy dal, ami megsemmisíti az ember lelkét. Ezek után nem is csoda, hogy az album címadó dala már nem egy lendületes, hanem egy melankolikus lassú szerzemény.
Visszanézve ez egy rendkívül erős album. Ennyi év távlatából is azt mondom, hogy a TOP 3 albumban benne van simán, amit a zenekar valaha írt. És most az a rossz így a cikk végén, hogy totál behúzott ez a zene, csak Machine Head-et akarok hallgatni.
