A punk első hulláma utáni new wave mozgalom egyik emblematikus előadóját a nagy többség az Ordinary World című, a hazai médiában is agyonjátszott slágerrel azonosítja, melyet valószínűleg azok is ismernek, akiknek a dal címe így, első olvasatra semmit sem mond. Az a fajta sláger ez, amibe akarva-akaratlanul már mindenki belefutott. A Duran Duran azonban nem egynyári zenekar, távolról sem az.
A heavy metal szülővárosában, Birminghamben alapított ötös épp egy évtizeddel a Black Sabbath után, 1978-ban állt össze, és a mai napig tizenhat stúdió albumot jelentetett meg. Ezek közül az első ötöt a Parlophone a nyár folyamán minden különösebb jubileum vagy aktualitás nélkül CD verzióban, digisleeve csomagként ismét megjelentette. Kétrészes cikkünk első felében az előzményekről és az 1981-es első albumról, illetve utódjáról, a rá következő évben megjelent Rióról lesz szó. A jövő héten várható folytatásban pedig az 1983 és 1988 közötti hármas, azaz a sikerkorszak lemezei, a Seven And The Ragged Tiger, a Notorious és a Big Thing kerülnek majd terítékre.
Ahogy a zenekart sokan egy slágerrel, úgy egy emberrel is, az énekes Simon Le Bonnal azonosítják. A frontember azonban két évvel később csatlakozott az alapítókhoz, John Taylor basszusgitároshoz és Nick Rhodes billentyűshöz. A klasszikusnak tekinthető felállás pedig további két Taylorral, a dobos Rogerrel és a gitáros Andy-vel teljes. A ’70-es évek vége egy inspiratív időszak volt a brit könnyűzenében. A punk már túl volt a csúcson, a progresszív rock haldoklott, az újhullámos heavy metal és a dark rock zenekarok éledeztek, illetve new wave gyűjtőfogalom alatt új, egyéni hangzások voltak születőben, melyek képviselői alapvetően a rockzenét és a popot keverték.
Az előbbi irányzat hangszerelési megoldásait vegyítették szintetizátorokkal és a nagy tömegek számára is instant fogyasztásra alkalmas dalokban gondolkodtak. A zenéhez pedig látványos külsőségek társultak. A Duran Duran is az utóbbi, meglehetősen tágan értelmezhető irányzathoz sorolható. Későbbi sikereikben jelentős része volt annak, hogy Rhodes idejekorán, még az MTV színrelépésével egyidőben fedezte fel a videoklipekben rejlő potenciált.
Az együttesről elnevezett első nagylemez sokat köszönhetett ennek, az akkoriban új promóciós csatornának. Az egy dolog, hogy a kilenc dal több mint fele kislemezen végezte, de ezek közül három is saját kisfilmet kapott. Az utolsóként publikált, egyébként a lemezt nyitó Girls On Film videoklipje hozta el a Duran Duran angliai áttörését. A mai szemmel már ártalmatlannak tűnő képanyag akkoriban kiverte a biztosítékot a cenzoroknál, növelve a reklámértéket. Két társa, a londoni Sohóban forgatott Careless Memories és az esetlenül kivitelezett Planet Earth klipjei az akkori közízlés szerint is veszélytelenek voltak. Az utóbbi ritmusai, lüktetése a KISS diszkókorszakát, egészen pontosan az I Was Made For Loving You dalt idézi.
Ha rocker füllel el tudunk vonatkoztatni Nick Rhodes szintetizátorainak futurisztikus, alkalmanként negédes hangszíneitől és eseti jelleggel túlzottan popos dallamaitól, kis túlzással egy szimpla rockzenekart kapunk. A háttérben pedig már ekkor is komoly hangszeres munka folyt, és nem csak slágerek készültek. Még Rhodes a pop, addig a gitáros, Andy Taylor a rock, egészen pontosan a hard rock irányából közelített. Utóbbi személyes hatásaiként a Van Halent és az AC/DC-t is emlegette - nem véletlenül. Ez a fajta kettősség a dalszövegeken is érződik. A már emlegetett, alapra vett refrénű Girls On Film című dalról szövegi szempontból nekem rendszerint a Def Leppard Photograph című szerzeménye ugrik be, de mindig tudatosítanom kell magamban, hogy Simon Le Bonék darabja két évvel korábbi évjárat.
A szövegíró sokszor árnyaltan vagy többértelműen fogalmazott. Az aktuális hidegháborús időszak révén foglalkozott a harmadik világháborúval, értekezett továbbá a környezetvédelemről és saját magában is elmerült. Tehát lírai oldalról sem egy tipikus poplemezről van szó. A kislemezekre került dalok mellett érdemes megemlíteni a progresszív rockos, Mike Oldfield korai lemezeit idéző To The Shore-t, vagy a záró Fiends Of Mine - Tel Aviv párost, melyekben szintén bátor zenei kísérletek folynak. A borítófotó rocker szemmel akár sokkoló is lehet, de szerintem már a zenekar nevét viselő első album kapcsán érdemes sarokba dobni az esetleges előítéleteinket. Amilyen sokszínű az első album, épp olyan vegyes szakmai fogadtatásban részesült. Egyesek felmagasztalták, mások megtaposták a lemezt.
A videoklipek farvizén evezve ettől függetlenül megtörtént a hazai áttörés, a folytatás, az 1982-es Rio megjelenésének idejére az első lemez angol földön platinává érett. Taylorék tengerentúli belépője pedig épp ez a bizonyos második album volt.
A jól bevált promóciós taktika mit sem változott a következő évre, a zenekar továbbra is a videoklipekre építkezett. Ezúttal négy dal kapta meg a maga kisfilmjét. Ha az első lemez kapcsán a borítót emlegettem, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a Rio grafikája szintén a korszellem new wave irányzata kliséinek megfelelő. Az itteni négy sláger – a címadó, a Hungry Like The Wolf, a Save A Prayer és a My Own Way – mára már talán kikopott a köztudatból.
Csak képzeletbeli zárójeles mellékinfó, hogy a Duran Duran a Rio lemezt két stúdióban, Londonban és Manchesterben rögzítette. Ez a gyakorlat akkoriban még nem volt megszokott, a végeredményen azonban a fenti körülmény nem hagyott hallható nyomot. Az annál inkább, hogy a zenekar nagy taktikusa, Nick Rhodes különféle effektekkel kezdett kísérletezni, a környezetvédelem jegyében természethangok is lemezre kerültek, valamint egyéb, az adott dal témájához passzoló hangminták színesítették a szerzeményeket. Persze ezek az epizódok nem a Duran Duran rockosabb oldalát erősítették.
Az itteni címadó más recept szerint készült, mint a debüt nyitódala. Itt nem első hallásra rögzülő, pofonegyszerű refrénről van szó; a Rio fúvósokkal díszített lüktető ritmusai a háttérben szinte észrevétlenül meghúzódó technikás alapokra építkeznek – John Taylor különösen nagyot muzsikál az egész lemezen. A My Own Way-ben a rockot egyértelműen háttérbe szorítja a – nem is annyira – konvencionális popzene. A Lonely in Your Nightmare a címéhez illően, szigorúan Duran Duran-léptékben nézve egy borongósabb, fátyolosabb darab. A Hungry Like The Wolfban végre előkerülnek Andy Taylor gitárjai is, ha nem is veszik át a főszerepet Rhodes-től, de a Hold Back The Rain-ben is a billentyűkkel egyenrangú partnerek. A progresszív rockos New Religionnel a Duran Duran épp abba az irányba tartott, mint a korabeli Rush, csak épp máshonnan közelített. Egy rendkívül gazdagon hangszerelt és vokálozott, vérbeli, a ’80-as évek megalomániáját idéző darabról van szó. Hasonló mondható el a Last Chance On The Stairway-ről. Az utóbbi dal azonban a kortársak közül inkább a The Police-ra, mintsem a Rush dolgaira emlékeztet. Esetlenül hangzik, de a klipesített Save A Prayer az a fajta sláger, ami a legkevésbé slágeres; a záró, The Chauffeur-höz hasonlóan inkább egy hangulattémáról van szó, mintsem egy konvencionális kislemezről.
A single-ök kiválasztása mégis a zenekart igazolta, hiszen a Duran Duran első két lemeze 1985-re Anglia után a legnagyobb zenei piacon is platina fokozatot ért el. Az 1983-as folytatás tehát egy felfelé ívelő pályára érkezhetett. Andy Taylorék azonban harmadik nekifutásra nem ragadtak le a jól működő formulánál, hanem ha csak egy kis lépést is megtéve, de új irányba fordultak. A visszatekintést jövő héten innen folytatjuk, a diszkográfia következő három stúdió lemezével.
