A 2024-es újrakiadások okán a közelmúltban felidéztük a Duran Duran kezdeti éveit, megemlékezve az első két nagylemezről is. A folytatásban pedig a nyár elején ismételt kiadást kapott hármasra, az 1983-as, utóbb több szempontból is vízválasztónak bizonyult Seven and the Ragged Tigerre, az új korszak nyitányaként számon tartott, három évvel későbbi Notorious-ra és a kereskedelmi szempontból az elődeihez képest kudarcot vallott 1988-as Big Thingre koncentrálunk. /Fotó: Duran Duran, 1986, John Swannell/
Ahogy a záró gondolatsorban írtam, a harmadik nagylemez 1983-ban egy felfelé ívelő pályára érkezhetett. A Seven and the Ragged Tiger be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt némiképp túl is licitálta azokat. Az egy dolog, hogy a komplett diszkográfiát tekintve ez a személyes favoritom, az azonban már más lapra tartozik, hogy Angliában is ezzel a koronggal jártak csúcsra.
A zenekar első olyan lemezéről van szó, mely a briteknél listavezető lett - utóbb kiderült, hogy ebben a tekintetben a Duran Duran részéről egyben az utolsónak is bizonyult. Mi több, abban a vonatkozásban is utolsó lett, hogy a klasszikus öt fős felállás a két évtizeddel későbbi visszarendeződésig utoljára itt muzsikált együtt. A Seven and the Ragged Tiger voltaképpen nem más, mint az előző két lemez betetőzése, lenyesve magáról minden sallangot, egy kevésbé szerteágazó, kísérletezéssel végképp nem vádolható, céltudatos, egy irányba tartó zenekar jutalomjátéka.
A nyitó The Reflex pontosan azt a receptet hasznosítja újra, amely szerint az első anyag Girls On Film-je íródott. A Duran Duran egyik legnagyobb slágeréről van szó, ennek megfelelően egy egyszerű, de hatásos refrénnel felvértezett dalról, mely zeneileg korántsem egy alapra vett darab. Nick Rhodes billentyűs játéka kevésbé van előtérben, mint az első két lemez esetében. A negyedik perc környékén egy komplett hangszeres bemutató is bevetésre kerül. A folytatásban érkező New Moon on Monday egy újabb kislemezes dal, John Taylor remek ritmusozásával, rocker fülek számára szokatlanabb lüktetéssel. Az (I'm Looking For) Cracks in the Pavement Simon Le Bon teátrális éneke miatt követel magának extra figyelmet, zeneileg egyébként egy visszafogottabb, lebegősebb tétel, az utolsó harmada környékén egy meglepő fordulattal.
Az I Take the Dice ha nem is a New Moon on Monday ikertestvére, de kétségtelenül közeli rokonságban állnak egymással. Az Of Crime and Passion egy gitár központú fejezet, a dal némi post punkos hangulatot hordoz magán, sőt a vokálok egy részénél a korai, vagyis a kortárs U2-val való rokonságot is érzek. Az Union of the Snake bár kislemezen végezte, a fúvós betétje ellenére számomra egy jellegtelenebb töltelék marad, nem így a feledésbe merült, pulzáló Shadows on Your Side. A Tiger Tiger instrumentalizmusát követően a The Seventh Stranger képében egy kifejezetten erős tétel zárja a lemezt, és egyúttal az ötös első korszakát.
A Seven and the Ragged Tiger tehát a Duran Duran első időszakának utolsó stúdiólemeze volt, a tényleges vízválasztónak pedig az Arena című élő album bizonyult.Az akkoriban szokatlannak tűnő három éves szünetet követően a folytatást egy három főnyire apadt zenekar készítette el. Roger Taylor dobos távozása ugyan nem jelent(het)ett komolyabb érvágást, Andy Taylor gitáros kiválása viszont utóbb, a folytatás tükrében különösen fájó pontnak bizonyult. Az 1986 novemberében kiadott Notorious ugyan idehaza szépen teljesített, a zenekar szülőföldjén, illetve a legnagyobb zenei piacon azonban komoly visszaesésként könyvelhető el, mivel egyik terület eladási listáján sem sikerült beverekednie magát az első tízbe.
Andy Taylor távollétében a gitárok háttérbe szorultak, a két megmaradt hangszeres-zeneszerző pedig csavart egyet a zenekar stílusán. A korábban nem, vagy csak színesítő jelleggel tapasztalható soul és funk elemek itt úton útfélen tetten érhetők. Hogy ez az egész a billentyűs Rhodes-tól, vagy a ritmushangszeres John Taylortól, netán mindkettőjüktől eredt-e, ma már nehéz lenne megválaszolni. A dalszerzők sorában minden esetre ott találjuk John Taylort, Nick Rhodes-t és Simon Le Bont is.
A nyitó-címadó darab még keveset mutat a lemez összképéből. A Notorious épp olyan, akár tipikusnak is nevezhető első dal, amit az előzmények ismeretében megszokhattunk tőlük. A leginkább fülbeötlő momentum Simon Le Bon hangszínének változása és a többszólamú vokálok bevetése. Az aktuális tíz dal egésze alapján azonban kijelenthető, hogy a rock a pop ellenében a háttérbe szorult. Az Andy Taylor helyére állított session gitáros, Warren Cuccurullo természetesen nem rúghatott labdába az alapító Rhodes szintetizátor játéka mellett – bár példának okáért az American Science-ben akad egy nyúlfarknyi és egy kifejtősebb gitárszóló is. A kivételt képező karcosabb darabok, az Alfred Hitchcock-féle A kötél című filmből merítő Hold Me és a nyomban utána következő Vertigo (Do the Demolition) legalább egyértelművé tették, hogy a megmaradt trió maga mögött mégsem varrt el minden múltbéli szálat. Érdekesség, hogy bizonyos, a zenekar által meg nem nevezett témákat a producer Nile Rodgers gitározott fel, sőt a pletykák szerint a végső verzión Andy Taylor játéka is hallható.
Mindenesetre a gitárokkal szemben a szintetizátorokat követően néhol hangsúlyosabbnak érzem a fúvósok – a Skin Trade-ben szólóhoz is jutnak - és a női kórusok jelenlétét. A Vertigo (Do the Demolition) után a Notorious második fele még bátrabban terjeszkedik a popos irányok felé. Legyen szó a tipikus töltelék, sehová sem tartó So Misled-ről, a cukormázas, klipesített Meet El Presidente-ről vagy akár a záró Propositionről. Tehát nem csak a kislemezen is megjelentetett A Matter of Feeling és a Winter Marches On álmos popja mondatja velem azt, hogy rocker előélettel semmiképp sem ezzel a lemezzel érdemes kezdeni a Duran Duran-nel való ismerkedést.
Jómagam egy köztes állomásként tekintek rá, mely amúgy négy kislemezt is fialt, tehát bukásként, kapufaként semmiképp sem értékelhető, ha maga a lemez nem is jutott a listacsúcsok közelébe, a címadó single megtette ezt helyette.
Az újrakiadások sorát záró Big Thing nem csak a megjelenésének dátuma miatt tekinthető a ’80-as évekbeli Duran Duran összegzésének. Egy kétarcú lemezről van szó. A zenekar, pontosabban a trióvá apadt Duran Duran ugyanis nem tudta magát függetleníteni a korszellemtől, így beengedte vagy célzottan zenéjébe emelte a jobb híján dance-nek nevezett popos dolgokat, ugyanakkor próbált visszatérni a rockos megközelítéshez is.
A szélsőségek nem egyes dalokon belül érhetők tetten, hanem maguk az adott szerzemények mentek el az utóbbi vagy az esetek többségében épp az előbbi irányba. A jelenkor gyakorlata alapján az érintett táborok talán a lejátszási listák összeállításával járnak a legjobban. A bátrabbak persze egy mély levegővétel után akár egyben is nekieshetnek a Big Thingnek.
A fúvósok és a női kórusok lényegében nyom nélkül tűntek el, a hangképben betöltött szerepüket pedig semmivel sem pótolták. Maradtak tehát a jól bevált eszközök, mindenek előtt és felett Nick Rhodes szintetizátorai és John Taylor pulzáló basszusa, illetve a véglegesített Warren Cuccurullo kevésbé karakteres gitárjai és a session muzsikus Steve Ferrone dobjai.
Az itteni címadó a maga tipikus, minden mélységet és tartalmat nélkülöző szintipopjával meglehetősen távol áll tőlem. Az ugyanerről a tőről fakadó I Don't Want Your Love már egy fokkal bátrabb és jóval lendületesebb darab. Velük szemben egyfajta ellenérvként felhozhatók az olyan, egyértelműen rockos vagy legalábbis rockosabb hangvételű dalok, mint a Land, a Palomino, vagy a Do You Believe in Shame?. Újdonságként könyvelhető el az előbbit keretbe foglaló Interlude One című bevezető és az outro szerepét betöltő Flute Interlude is.
A Big Thing eladási szempontból a három kislemezes slágere ellenére sem rehabilitálta a zenekart az 1983-as pozíciójába, de hellyel-közzel hozta a Notorious statisztikáit. Anélkül, hogy az idei újrakiadások kapcsán hosszas és felesleges végkövetkeztetések kibontásába bocsátkoznék, most egyszerűen csak a Seven and the Ragged Tiger irányába mutogatnék. Ez a bizonyos harmadik lemez igazi kincs, nemcsak az első öt albumot, hanem a komplett diszkográfiát tekintve is. Ha pedig ezzel sikerül ráhangolódni a Duran Duran hullámhosszára, időben előre és visszafelé is tovább léphetünk.
