A Fekete Zaj működésének tizenötödik évébe érve is megmaradt olyannak, amilyen volt, és amilyennek megszerettük: meseszép természeti környezetben, emberi léptékben és baráti hangulatban, elképesztően sokszínű zenei felhozatallal, és különleges off programokkal tartott rendezvénynek.
Ugyanakkor lépest tart a korral, és képes számos tekintetben fejlődni, megújulni. Az oda-, illetve hazajutást, ha jól rémlik, immár második éve segíti a napi fesztivál-buszjárat, az eligazodást telefonos applikáció könnyíti, a helyszínen pedig a Zajhoz kapcsolódó kiállítások, installációk nyújtanak extra látványosságot. Ráadásul a kilátótornyot esti megvilágításban eddig még sosem nyílt alkalmam megcsodálni. Azt meg ugye mondanom sem kell, micsoda fellépő-kavalkádot tartogatott az idén itt eltöltött két nap?
A pénteki nap kezdése – úgy értem, számomra, hiszen érkezésemkor már javában pörögtek az események –, ahogy az a Zajon lenni szokott, minden volt, csak szokványos nem. A Virág Ervin nevű fiatalember, a budapesti Komodo frontembere egy tánc-és illemtanár kifinomult stílusában invitálta az Osztálykirándulás színpad előtt összegyűlteket egy közös őrjöngésre, majd a groove-os death metal (ahogy a banda definiálja önmagát: varanus metal) alapokra olyan embertelen hangokat préselt ki magából, hogy döbbenet! A röviddel azelőtt Wackenből hazatért Archaic sorai még nem rendeződtek vissza teljesen – a dobok mögött ismét Szabó Csaba ült, Erdélyi Peti mellett Illés Gábor pengetett, míg a basszust továbbra is Hernyák Szabolcs kezelte –, ám a műsor, ahogy mondani szokás, kézben volt. Egyedül a gitárszegény hangzás miatt fogtunk ki a Rockmaraton után megint egy kevésbé szerencsés napot a srácokkal. Az Unto Others annak idején Idle Hands néven is járt nálunk. Itt a Fanyűvő színpadon a harmadik magyarországi jelenése volt az amerikaiaknak, és a szeptember második felében érkező Never, Neverland albumukról is kaptunk némi ízelítőt. Megszólalás és feeling tekintetében kicsit lassan indult be nekem a buli, de a sötétedés meghozta az ideális hangulatot a Sisters Of Mercynek ehhez a karcosabb, rockosabb újraértelmezéséhez (most persze egyszerűsítek).
Az Enslaved előadása ugyancsak nehézkes rajtot vett. Arve “Ice Dale” Isdal hathúrosából egy ideig semmi nem hallatszott, de hősünk legalább addig is csúcsra járatta a félmeztelenül, széles terpeszben pózolást jó gitárhős módjára. Lényegében ő a showman a legendás norvég zenekarban. A másik gitáros, a termetes Ivar Bjørnson vokálozott is a hangszeres játék mellett, de a dallamokat főképpen Iver Sandøy dobos és Håkon Vinje billentyűs hozta Grutle Kjellson basszer-énekes-frontember acsarkodásának ellenpontjaként. A Ruun itt elővezetett változatának kórusa azóta is a fülemben cseng ám! Az időkeret adta lehetőségekhez képest ha nem is életmű-koncertet, de igen alapos, átfogó és lenyűgöző műsort hallhattunk a skandinávoktól – a sound letisztultával már semmi nem gátolhatta a műélvezetet –, amelyben az 1994-es Frost két tétele és a tavalyi Heimdal színe-java egyaránt megkapta a maga méltó helyét.
A Delta színpadon az innsbrucki Molly programjába nyílt alkalmam belefülelni. A duó úgy jellemzi önmagát, mint mennyei shoegaze, amely tükrözi az osztrák Alpok hideg szépségét. Nos, ehhez nemigen lehet hozzátenni bármit is. Kissé valóban hűvös és borongós a muzsika, de a legkevésbé sem barátságtalan vagy befogadhatatlan. Épp ellenkezőleg!.. Ezután ismét a ‘kiránduláshoz vettem az irányt, ahol a hazai death metal mezőny két erősségével zártam a napot. A váltott hörgést mesterien alkalmazó és technikás Beneath The Void az …into Oblivion album dalai és a Kill With Hate nóták mellett egy friss szerzeményt is előrántott, míg a veterán Malediction a Slayer halhatatlan Angel of Death-jét is beépítette a saját zúzdák közé. Emellett mindkét társulat kifogástalanul szólt, így igencsak lestrapáltan, de nagyszerű élményekkel gazdagodva szálltam buszra.
Hétfőn egy újabb duó, a lengyel Coals alapozta meg kellőképpen a jó hangulatot a Fanyűvőn. Hol elektronikus beütésű, hol akusztikus hangszeres pop, Katarzyna Kowalczyk enyhén Björkös, de finomabb és fogósabb énekdallamaival feldobva. A Deltára beosztott Vidal elsősorban azokhoz szól, akik képben vannak az 1970-es és 80-as évek post-punkját, illetve new wave vonulatát illetően. Vagyis a Bizottság, az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport adhat megfelelő kiindulópontot, már csak a magyar nyelv használata miatt is.
Az Osztálykiránduláson az 1998-as (!) megalakulása óta csak mérsékelt aktivitást mutató (vagy én nem figyeltem eléggé?) Tengeri Püspök az idei Zaj egyik legjobb koncertjével örvendeztetett meg. Meglett emberek nyomták a nyers és súlyos stoner / grunge ötvözetet, méghozzá olyan frontemberrel, aki képes megjegyezhető témákra, és emberileg is rokonszenves. Úgy hírlik, új anyag van kialakulóban a csapatnál, szóval lesz mit várni a közeljövőben! Ugyanitt az olasz Shores Of Null már nem bizonyult meggyőzőnek. A formációt Davide Straccione énekes viszi, amióta eredeti bandája, a stoner / sludge-ban kimondottan erős Zippo parkolópályán van. Az Icon / Draconian Times korszakbeli Paradise Lost és egy kompaktabb, hegedű nélküli My Dying Bride jutott eszembe a római ötösfogatról, csak hát mindezt brit barátaink már az 1990-as években eljátszották, nem is akármilyen színvonalon, a taljánok meg nemhogy nem tudtak ehhez érdemben hozzátenni semmit, de dalírói készségük is legfeljebb a Serie B szintjét üti meg. Nem indult amúgy rosszul a buli, de sajna elég hamar kiismerhetővé vált a formula. Lapozzunk!..
A Fanyűvőn az esti órákban előbb a nemzetközileg is egyre magasabban jegyzett, új albumra készülő Platon Karataev vitt magával egy felhők (és zenei kategóriák) feletti utazásra – a hangszeres munka mellett az igényes, minőségi vokálokat emelném ki velük kapcsolatban –, aztán jött a 2024. évi “legalább egyszer az életben muszáj látni” koncertélményem a The Jesus And Mary Chain képében.
A Reid testvérek bő negyven esztendeje rakták le a noise / indie / alter rock alapjait Skóciában, és ahogy a saját koruk úttörőivel lenni szokott, ennyi idő elteltével követők generációi emelkedtek föléjük. Ám akárcsak tavaly a Laibach, most az északiak sem keltették túlhaladott, levitézlett társaság benyomását. Idén megjelent nyolcadik stúdióanyaguk, az itt öt dal erejéig megidézett Glasgow Eyes is bír annyi relevanciával, hogy tudomást vegyen még róluk a világ – és hogy végre hazánkban is felléphessenek. A zenekarnak persze nem vagyok ismerője, szakértője; egyelőre azt sem sikerült megfejtenem, hogy a Girl 71 főriffje netán szándékos fricska gyanánt került ennyire közel a Judas Priesthez (Living After Midnight), vagy merő véletlenségből. Bár ez igazából mellékszál.
Záróakkordként a Deltán a Black Nail Cabaret műsorába hallgattam bele. A hazai dark pop duó értelemszerűen a nagy színpadokon felvonultatott teátrális elemek, ruhaköltemények, táncosok stb. nélkül állt ki, de így is sokakat vonzott be. Ebben Árvai-Illés Emese énekesnőé a fő érdem, aki, mondhatni, előadónak született. A Fanyűvő végső nagy durranásának szánt iamyank – nálam az All Machines Will Fail formációjával került látótérbe a fiatalember – kezdése a hosszas beállás és ilyen olyan, nehezen elhárított technikai gondok miatt alaposan elhúzódott. Kíváncsian vártam, hogyan fog működni a projekt által felvállalt ambient / kísérleti elektronika, de az egész végül oda futott ki, hogy muszáj volt elindulnom a buszhoz… Bocs, majd legközelebb.
Szóval 2024-ben ennyire volt lehetőségem. A szokásos fogadkozást, miszerint jövőre mindenképpen végig maradok, vegyük úgy, hogy most elhagyom. A szándék nyilván megvan!..
FOTÓ: VARGA LÁSZLÓ
