Nem szeretnék félreérthetőnek tűnni, de úgy gondolom, hogy David Gilmour – zenei – életműve már az első szólólemeze megjelenése előtt teljes volt. Mondom ezt annak tudatában, hogy az a bizonyos legelső szólóalbum nem tegnap, és nem is tegnapelőtt, hanem még 1978-ban jelent meg. Az egy évvel korábbi Animals idejére a Pink Floyd belső egyensúlya végképp megborult, és Roger Waters minden téren egyeduralkodóvá vált.
Elsősorban Gilmour javára írandó, hogy a Waters utáni érába az A Momentary Lapse Of Reason és a The Division Bell lemezekkel sikerült átmenteni a Pink Floyd nevet. De a maga részéről a lényeget David Gilmour már a ’70-es évek közepére hozzátette a könnyűzenéhez. A szólólemezek pedig – nem számítva a ’90-es éveket – évtizedenként érkeznek az angol énekes/gitárostól.
Naivitás, önbecsapás egy hetvennyolc éves embertől reveláció-szerű dalokat, netán ezzel a célzattal komplett lemezt várni. Azokon a szerzeményeken és azokon a korongokon már ő és mi, hallgatók is rég túl vagyunk. Ha csak a stúdiólemezeket számoljuk, a Luck and Strange az ötödik a sorban. A 2006-os On an Island a megjelenése idején engem nagyon megtalált, jóllehet sokan már azt is álmatagnak, egy tipikus búcsúlemeznek tartották.
A köztes Rattle That Lockkal elkerültük egymást, pontosabban az egymásra hangolódás nem sikerült, így az idei korong kapcsán a fenti gondolatmenet nyomán már magam sem támasztottam különösebb elvárásokat. Apró, de fontos adalék, hogy a néhai Pink Floyd billentyűs, Richard Wright játéka is hallható a lemez címadójában. Ő ugyebár az On an Island címadó darabjában is hammondozott. A másik fontos, de nem csak epizódnyi szereplő pedig újfent Polly Samson – ezúttal is Gilmour felesége jegyzi a dalszövegek túlnyomó többségét. A téma pedig az öregedés és az elmúlás.
Ennek megfelelően itt már nincsenek színek, a borítóhoz hasonlóan minden fekete vagy fehér. A koronavírus éveiben egy családi lemez készült, Romany Gilmour szólóénekesként és Gabriel Gilmour-hoz hasonlóan vokalistaként is szerepel a Luck and Strange dalaiban, illetve két szerzeményben hárfázik. Rengeteg további vendégzenész működik közre a dalokban, de a közel tucatnyi egyéb szereplő felsorolása helyett inkább azt emelném ki, hogy maga Gilmour volt a producer, a hangmérnök és a keverésért is ő felelt.
Már önmagában az is védjegyszerű, ahogy a bevezetőként szolgáló Black Catben Gilmour gitárjának első hangjai megszólalnak. Ez pedig csak a legnagyobbak sajátja. A címadóról zeneileg nekem mindig az anyazenekar Animals-korszaka jut eszembe, a dal vokáljai viszont időben egy évtizeddel későbbre mutatnak. A The Piper’s Call-t semmi esetre sem érzem öregesebbnek, mint a Floyd The Division Bell-jének emelkedettebb pillanatait, ebben a szólóban kiteljesedő tételben gilmouri értelemben még a gitárok is megdörrennek. Az A Single Spark először a szerkezetével és a hangszerelési finomságaival nyűgözött le, a hosszú szólóbetét újfent hatásos és átütő erejű. A Vita Brevis nyúlfarknyi átkötője után egy rendhagyó feldolgozás érkezik Romany Gilmour sejtelmes énekével. A Between Two Points eredetijét a számomra ismeretlen The Montgolfier Brothers jegyzi. Ebben a közegben idegennek tűnik, legalábbis addig, amíg a negyedik perc környékén meg nem szólal az a bizonyos, már többször emlegetett emblematikus gitár. A Dark and Velvet Nights rockosabb, mint eddig és ezután bármi. A Sings bevezetője az Us and Them-et idézi – bizonyára véletlenül, hiszen a későbbiekben teljesen más irányt vesz. A záró Scattered pedig az a dal, amiről fenntartások nélkül magam is elhiszem, hogy az elköszönés pillanata.
David Gilmour – bizonyára nem csak szerintem – túloz azzal a kijelentésével, hogy az 1973-as The Dark Side Of The Moon óta a Luck and Strange a legjobb lemez azok közül, amelyeken szerepelt. Azt viszont szó nélkül aláírnám, hogy az öt szólóalbuma közül az egyik leginkább sikerült felvétel. Nem a zene öregedett David Gilmourral, hanem ő öregedett hozzá a saját zenéjéhez. A Luck and Strange így épp olyan lett, amilyet a Pink Floyd énekes/gitárosától az életút ismeretében a jelenlegi életszakaszában elvárhatunk.
