The Flower Kings vagy Kaipa? Ha eldöntendő kérdésről van szó, a hazai progresszív rock tábor azon maroknyi részének tagjai, akik nem csak a ’70-es évekbeli lemezekben tudnak gondolkodni, bizonyára az előbbit választanák. Roine Stolt mai fő zenekara népszerűség tekintetében kétségtelenül túlnőtt az utóbbi együttesen.
Gyorsan tegyük hozzá, hogy maga Stolt a ’70-es évek első felében csatlakozott a Kaipa zenekarhoz, és a The Flower Kings későbbi főnöke tizenévesen az 1975-ös első nagylemezen is szerepelt, igaz, hogy már lassan két évtizede a saját útját járja. A Kaipa név idehaza mégis alig ismert.
Annak ellenére így van ez, hogy az Opeth főnöke, maga Mikael Akerfeldt is az egyik kedvenceként tartja számon a progresszív rock svéd őskövületét. A nyelvtörőket túllicitáló címet kapott Sommargryningsljus – vagyis hajnali nyári fény – a Kaipa tizenhatodik nagylemeze. De gyorsan tegyük is hozzá a dologhoz, hogy ezt a számadatot bő félévszázadnyi aktív zenekarozás során hozták össze.
A Kaipa alapítója, dalszerzője, billentyűse, esetenként énekese – szóval a formáció lelke - Hans Lundin, aki maga körül már számolatlan tagcserét, generációváltást levezényelt. A mai leosztásban a basszusgitáros, Jonas Reingold és a metalos berkekben forgolódó gitáros, Per Nilsson a legismertebb figurák. Az ismertség és az elismertség természetesen csak a progresszív rock, illetve utóbbi figura esetében a melodikus death metal viszonylatában értendő. Néhány név Reingolddal kapcsolatban, ami a jobban értesülteknek esetleg mondhat valamit: Karmakanic, Opus Atlantica, illetve The Tangent. A további zenészek közül az énekesek, Patrik Lundström és Aleena Gibson a basszusgitárossal egyszerre, az ezredforduló környékén csatlakoztak Lundinhoz. A később érkezettek pedig a már említett Per Nilsson (pl. Scar Symmetry), illetve a legfrissebb igazolás, az ütős, Darby Todd.
A lemez címe és a borító grafikája is előrevetíti, hogy itt bizony épp arról a kényelmes, kiegyensúlyozott progresszív rockról van szó, amit egyesek álmatagnak, mások öregesnek, netán terjengősnek tartanak. Hans Lundin a maga 1948-as évjáratával értelemszerűen nem kapkod, nem siet sehová – bár fiatalon is hasonló felfogásban fogalmazta meg a mondandóját. Életkorából, múltjából adódóan az esetleges összehasonlításoknak vajmi kevés alapjuk lehet, hiszen Lundin az irányzat angol zászlóshajóival nagyjából szinkronban kezdte a proggerkedést.
Támpontot, jelen esetben párhuzamot azonban mindig érdemes adni, illetve vonni, így a Genesis és a Yes neveket említeném - naná, hogy a hetvenes évekbeli önmagukra gondolok. A Kaipa progresszív rockját szokás fúziós, illetve folk rocknak is nevezni. Az összes jelző helyénvaló, valamennyi leágazás tettenérhető a korongon. A Kaipa esetében azonban a hangsúly a főnök hangulatfestő billentyűjátékán és az osztott vokálokon van. A tokkal-vonóval nyolcvan perces Sommargryningsljus-on kilenc tétel terül el, ami voltaképpen csak nyolc dal, hiszen a záró fejezet a címadó ún. single edit változata, ami amúgy ebben a formában hosszabb, mint a normál verzió... Ennek a megoldásnak ebben a közegben semmi értelmét nem látom, de biztos akadnak érvek a megvágott és a bővített verzió létezése mellett. A lényeg a mi szempontunkból az, hogy a fennmaradó szerzemények közül csak a bevezető – ami a „változatosság kedvéért” a Sommarskymningsljus (nyári szürkületi fény) névre hallgat – marad kilenc perc alatt.
A számadatok a dolog ellen szólnak ugyan, de a Sommargryningsljust mégsem érzem soknak, megterhelőnek meg végképp nem. A megfelelő életkorban, a szükséges antennák birtokában és az ideális hangulatban ugyanis megragadhatja az embert ez a zenei tájkép. Csak úgy belehallgatni, elindítani a napi teendők soundtrackjeként viszont semmi értelme.
