Meg sem kísérlem összeszámolni, hogy Jordan Rudess az eddigi, nagyjából négy évtizedet felölelő pályafutása során hány projektben vett részt, az meg teljességgel esélytelen, hogy összegezni próbáljam azokat a lemezeket, amelyeken hallható a játéka. Talán mégsem lenne felesleges egy példálózó felsorolás, de ettől most mégis eltekintenék, hiszen a hatvanhetedik életévét töltő billentyűst negyedszázada mindettől függetlenül úgyis mindenki a Dream Theater tagjaként tartja számon.
Köztudott, hogy a progresszív metal óriásának rajongótábora rendelkezik az egy főre eső megmondóemberek legnagyobb számával. Rudess játéka pedig értelemszerűen a lehető legszélsőségesebb reakciókat váltja ki a táborból, a nagy többség Kevin Moore után - az időrendtől függetlenül is - mindig a kettes számú billentyűsként fogja őt számon tartani. Ha már a projektek összegzésébe nem mentem bele, illendő lenne legalább a szólólemezeket összeszámolni… Nos, ha mindent próbálunk egybesöpörni, a tarsolyban azokból is akad több mint két tucatnyi.
A Permission To Fly azonban valami más, egészen pontosan több annál, amire a többség így, a sokadik nekifutás alkalmával számítana. A veterán billentyűmágus ugyanis a küszöbön toporgó új Dream Theater lemez előtt nem az új kütyüinek a tesztelésében, egy oktatóanyagként is felfogható hangszeres bemutatóban gondolkodott. A szeptember elején megjelent lemez egy zenekari album. Természetesen nem a kifejezés hétköznapi értelmében az, de az általam ismert korábbi J.R. szólócuccokhoz képest kétségtelenül többet ad egy mezei zenehallgatónak, egy nem zenész Dream Theater fannak, vagy akár egy szimpla prog. rockernek.
A borítón persze csak a Jordan Rudess név szerepel, de ezúttal hagyományos(abb) dalokról van szó. Természetesen a zeneszerzés most is kizárólagos jelleggel Rudess asztala volt, a dalszövegeket viszont egy másik Rudess, Jordan lánya jegyzi. „Az album összes szövegét a lányom, Ariana írta. Bár magam is szívesen írok dalszövegeket… ehhez az albumhoz szerettem volna mélyebbre ásni, és olyasmit kínálni, ami mélyebb és elgondolkodtathatja a hallgatót. Ari kivételes munkát végzett.” – hangzott el a felvezető kampányban.
A zenésztársak kevésbé - előttem pedig egyáltalán nem - ismert muzsikusok. Az albumon That Joe Payne énekel, a dobokért Darby Todd (lásd még: Devin Townsend) felelt, a gitáros Steve Dadaian volt - néhány vendégszóló erejéig Bastian Martinez is hallható. Ne tűnjön a progresszív irányzat szembeköpésének, de számomra a többszörös idézőjelben értendő zenekari jelleg mellett első nekifutásra a másik pozitívum az volt, hogy a játékidő nem a CD-kapacitás maximumához lett igazítva. Jordan-nek, aki magához viszonyítva mindvégig meglepő önmérsékletet tanúsít, egy óra sem kell ahhoz, hogy a társak asszisztálása mellett felmondja a 2024-es leckét.
Alapjaiban nézve a dolgot, békebeli progresszív rockról van szó, a domináns billentyűs-jelenlétből fakadóan leginkább a ’80-as évek felfogása szerint szervírozva, a felépítmény azonban gyakran átmegy futurisztikusba. A dalszerkezetekben manapság már nem lehetnek nagy megfejtések, a hangszerelésben és a hangszerkezelésben annál inkább. Ezek itt is vannak. Payne fátyolos éneke engem elsősorban a néhai John Wetton hangszínére emlékeztet, de a Threshold korábbi frontembere, Damian Wilson is jó támpont lehet vele kapcsolatban. A lényeg, hogy személyében egy kiváló énekest ismerhetünk meg, akinek a zenei alapok révén fel lett adva a lecke, hogy miket és mikre énekeljen.
A zenei oldal is inkább ebbe az előbb említett brit irányba mutat, mintsem a Dream Theater felé. Csak egy-két példa; a futurisztikus/filmzenés Haunted Reverie bevezetője kellően mellbevágóra sikerült, a dalszerű megközelítést mégis sikerült átmenteni ebbe a közegbe is. Az Into the Lair ünnepélyes bevezetője és egyes részletei kapcsán meg talán a késői Pink Floyd-ot is helyénvaló felemlegetni. Persze ahogy minden társában, ebben az epikus darabban is akadnak gépészkedések, de ezek ugyebár Rudess-féle védjegyek.
Ezek ellenére, vagyis ezekkel együtt az általam eddig hallott négy-öt Rudess szólóanyag közül a Permission To Fly az, amihez egy nem zenész Dream Theater rajongó is gördülékenyen csatlakozhat. Akad itt annyi felfedeznivaló, amivel ki lehet húzni a fő zenekar remélhetőleg még idén megjelenő lemezéig.
