A napokban jelent meg az Unto Others bemutatkozó lemeze, ami valójában már a második. A Strength dalai leginkább a dark rock – goth metal műfajba sorolhatók, a zenekar körül pedig már most érezhető némi zsezsgés. Hogy mást ne mondjunk, a neves Roadrunner kiadó vette őket a szárnyai alá. De mire ez a nagy felhajtás?
Az Unto Others története a Spellcaster zenekarig vezethető vissza. A hagyományos metalt játszó csapat nem igazán tudta kifutni magát, végül fel is oszlottak. A Spellcaster romjain Gabriel Franco énekes-gitáros megalapította az Idle Hands nevű formációt, ahova magával vitte Sebastian Silva gitárost is. Mindez 2017-ben történt, egy évre rá kiadtak egy EP-t, majd 2019-ben az első lemezüket is, Mana címen. A Mana jól sikerült, több magazin év végi listájára felkerült, kollégánk is jókat írt róla. Erre kiderült, hogy már létezik egy Idle Hands nevű társulat, így nevet kellett változtatniuk. Igen, 2020-ban, az internet, a Google, és a mindenható algoritmusok korában csak úgy előpottyant egy másik Idle Hands – van ez így.
Így lehetett hát, hogy az Unto Others „bemutatkozó” anyagát már várta a szakma, és a nagyközönség egy része is. Ezen a ponton kell bevallanom, hogy bár restellem, nekem mindez kimaradt, és szűz füllel ugorhattam neki a Strength dalainak. De nézzük a jó oldalát – semmiféle elvárás, esetleges szimpátia nem homályosította el a pártatlan véleményformálást, nem írhatom külső behatás számlájára a lelkesedésemet. A Strength album ugyanis bejött, és minden jel szerint azért, mert a rajta szereplő tucatnyi dal egyszerűen jó. De nézzük alaposabban!
A lemezt egy rövid effekt-bugyogtatást követően a Heroin indítja egy egyszerű, zakatolós riffel, de a főszerepet gyorsan átveszi Gabriel Franco énekhangja, és ez így is marad a lemez végéig. Magas fekvésű, helyenként hisztérikus tónus, gyakran kiabálásokkal, ritkábban extrémebb elemekkel és markáns visszhanggal kiegészítve. Robert Smith (The Cure) és Dave Gahan (Depeche Mode) ugrottak be elsőre, de fontos, hogy ez csak az énekre vonatkozik, a zene feszesebb, metálosabb. 4 percnél is rövidebb a nyitódal, gyorsan elvágják, és már jön is a Downtown, ami akkora sláger, mint egy emeletes busz. Még egy klassz Paradise Lost riffet is kölcsönvettek hozzá, hogy melyik nótáét, azt nem tudom, minden harmadik ugyanezzel kezdődik. Egy interjúban Gabriel így mesélt a Downtown témájáról:
Ez a dal a társas szorongásról szól. Az üzenete egyszerű: kurvára nincs kedvem senkivel beszélni, sétálni, vagy csak ránézni. Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén, mégis emberek vesznek körül. Úgy tűnik, akkor zavarnak a legtöbben, amikor egyedül akarsz maradni, de közben mindez csak a fejedben zajlik.
Hát ilyet is lehet? Slágeresek és depisek vagyunk egyszerre? Erre gondoljunk, amikor majd vidáman fütyüljük a zuhany alatt, hehe. A csúcsra a harmadik dallal érünk fel: a When Will Gods Work Be Done ugyanezt az elgondolást viszi tovább. Sötét mondanivaló, már-már szirupos köntösbe csomagolva. Egy igazi vegyesfelvágott, csak éppen jó ízléssel készítették el. A sokféle hozzávalót sikerült úgy kombinálni, hogy a végeredmény finom lett, végül még repetát is kérünk belőle. De mik ezek a hozzávalók? Az alapok hagyományos rock-metal riffek elég vastag megszólalással, sokszor kétlábdobbal, de a kellő helyen billentyűsökkel teszik levegősebbé. Az éneket már taglaltuk, annyit még hadd tegyek hozzá, hogy ha már ennyire domináns szerepben van, ehhez meg is vannak a szükséges dallamok. Lesz, aki manírosnak találja majd, bevallom, én sem tudom elképzelni, hogy Gabriel ilyen hangon kérje a sajtburgert a mekiben.
Ha zenekarokat hozunk fel referenciának, többet is említeni kell, hiszen az Unto Others zenéje is sokszínű. Beugorhat a Type O Negative, a slágeresedés előtti Ghost, a slágeresedés utáni Paradise Lost, vagy a Lake Of Tears jobb pillanatai is. De az egyik legpontosabb párhuzam talán a hazai F.O. System lehetne – idejét se tudom, mikor hallgattam a kazettájukat utoljára.
Hadd emeljek ki még két dalt: a Why egy kicsit szoftabb hangszereléssel simán sláger lehetett volna a 80-as években (mondjuk a Tears For Fears tollából – tudtátok, hogy még ők is aktívak?). A Hell Is for Children pedig egy Pat Benatar feldolgozás, de olyan jól sikerült a saját képükre formálni, hogy észre sem vettem volna, ha történetesen nem ismerem. A lemez vége felé azért becsúszott az ajtó alatt egy-két laposabb téma is; ezek sem vészesek, de az elején hallható slágergyűjteményhez képest azért halványabbak.
Összességében igazi meglepetés volt a Strength lemez, nem szokványos, hogy egy fiatal zenekar – főleg Amerikából – ilyen biztos kézzel és stílusérzékkel dolgozzon. Ha megkérdeznénk pár random hallgatót, tízből kilenc azt tippelné, hogy angolok. Az Unto Others-nek saját világa van, különleges ajánlatnak számít a zenedömpingben. Kellően karcos, mégis könnyen emészthető, de egyáltalán nem nyálas vagy művi. És egy jó hír a végére: jövő év október 16-án élőben is bemutatják mindezt, a Behemoth – Arch Enemy – Carcass turné vendégeként; jó kis bemelegítés lesz a sok acsarkodás előtt.
