Udo Dirkschneider az európai metalzene egyik alapintézménye. Az Accept eredeti énekese már évtizedek óta a saját útját járja, ezúttal egy régi harcostárs is csatlakozott hozzá, Peter Baltes basszusgitáros személyében.
Udo papa, Mr. Smirglihang – ilyen és hasonló állandó jelzők kapcsolódnak emberünkhöz, a kevésbé finom lelkek esetleg az alacsony termetével is szoktak viccelni. Arról bezzeg ritkábban esik szó, hogy Udo emberemlékezet óta egészségesen él, illetve hogy olyan munkamorállal és kitartással bír, hogy ritkán ad ki gyenge anyagot a kezei közül. A Touchdown már a 18. nagylemez az U.D.O. név alatt, nem számolva az extrákat és a más neveken megjelent albumait. Csak érdekesség: az Accept tagjaként 10 sorlemezen hallhattuk a hangját. A nemrég megjelent Touchdown 13 dalt rejt csaknem egy órában, mindegyik a hagyományos német heavy metal alapelvei szerint készült.
A lemezindító Isolation Man akár mehetne is a lexikonba a germánmetál szócikk mellé illusztrációnak. A riff, a csordavokál-kórus, a dallamos szóló(k) könnyen utat találnak majd a közönség szívéhez. A hangzással viszont nem vagyok kibékülve. Valahogy nincs alja, a dobok üresen klaffognak (Udo fia, Sven játszik rajtuk), a főnök hangja pedig olyan, mintha valami fura effekt lenne rajta. Nem tudom, hogy emiatt-e, de ezúttal nincs is tiszta hangon előadott lassú, kizárólag a reszelős énekhangját használja.
A kórusok legalább jól szólalnak meg, ha már azok adják a dalok zamatát. Gyenge dalt ezúttal sem adtak ki, de az is igaz, hogy a bomba-témákat is kisebb kanállal mérték. Az én kedvencem a címadó dal, bejön még a Forever Free, esetleg az Isolation Man. A többi tízben is találhatunk érdekes vagy szerethető részleteket, hadd emeljem ki a muzikális, dallamos gitárszólókat. De úgy érzem, pár év múltával ezek kikopnak majd a koncertprogramból, és jó eséllyel a Touchdown marad csak.
A hagyományos metal kedvelői nincsenek elkényeztetve az utóbbi időben, így egy hasonló nagylemez természetes, hogy felértékelődik a szemükben. Én is örülök, hogy megjelent, hallgattam is sokat mostanában, de objektíven nézve a Primal Fear idei csomagja azért erősebb (ismertető ITT). A pontszámban van egy kis szimpátia is, a jövő márciusi koncerten pedig a megjelenés kötelező!
