Ha egyvalamiben biztosak lehetünk, az az, hogy a szerelmi csalódás ritkán tesz jót egy aktívan alkotó zenész zsenijének. Például máig az Eat Me, Drink Me az egyetlen Marilyn Manson lemez, amit képtelen vagyok végighallgatni, akárhogy is futok neki. Az Antikrisztust az a lemez szépen el is indította a lejtőn, azóta sem tudja (talán már nem is akarja) visszaszerezni a régi fényét. Ellentétben Deryck Whibleyvel, a Sum 41 főnökével/agyával, aki az Avril Lavinge-el történő szakításon túltéve magát, most úgy odarobbantott a 13 Voices-al, hogy csak pislogok.