Utoljára akkor voltam ennyire izgatott koncert előtt, mikor a Roger Waters The Wall koncertjére galoppoztam. Egy életre szóló Pink Floyd élő show hiánya okozta kínokat aztán végül Waters megalomán viziója csillapította és most úgy hozta a sors, hogy újra egy olyan produkciót tudok kihúzni a bakancslistáról - az utolsók egyikét -, amihez olyan hang- és látványvilág kapcsolódik, amire már rágondolva is folyik a nyála az embernek. A különlegesség érzését tovább növeli, hogy végre nem egyedül bumlizok, hanem kéz-a-kézben a kedvesemmel, akinek a zenei komfortzónája metal felöli oldala valahol a Rammstein-nel ér véget, nekem pedig a megélt zenei utam kezdetét a német banda világítótoronyként mutatta meg: 15 éves voltam, amikor Sehnsucht megjelent. Szóval ez amolyan randi koncert is (csak nyolc hónapot kellett várni rá a jegyvásárlás óta...), habár a randevú és Rammstein egy kontextusban való használata Lindemann ügye miatt ez időszakban bajos, reméljük nem öregszik rosszul ez a mondat - de erről ne többet.