Rob Halford a Judas Priest énekeseként ismeretes, de hosszú pályája során volt egy bő évtized, amikor nem volt a „klérus” tagja. Az anyazenekarral ellentétben, Rob számára nagyon is termékeny időszak volt ez: három különféle név alatt összesen öt albumot és számtalan egyéb kiadványt készített. A Fight az első szólóprojektje volt a Judas Priest után, írásunk tárgya pedig a bemutatkozó lemezük, egyben a magánzó időszak legjobbja.

„Eladták magukat.” „Már nem a régiek.” „Elnyálasodtak.” Hajlamosak vagyunk ilyen és hasonló sommás véleményt megfogalmazni, ha egy lemez nem a szánk íze szerint készült. Gondoljunk csak a Metallica fekete albumára, amit az ősrajongók nehezen emésztettek meg, aztán ma már mit nem adnánk érte, ha megint olyan dalokat írnának, mint az Enter Sandman vagy a Sad But True, ugye? Röviddel utána a Testament is megosztó lemezzel jelentkezett, ami bár kilóg az életműből, nálam örök top 10-es kedvenc.

A Houdini név hallatán a többségnek nyilván hazánk fia, a kultikus szabaduló művész Harry Houdini ugrik be elsőre. Ezzel szemben előttem két kis szőke, mosolygós gyerek alakja sejlik fel, akik egy kétfejű kutyával játszadoznak. Ez a kétfejű kutya akár Buzz Osborne gitáros-énekes  és Dale Crover dobos is lehetne, akik a Melvins 84-es megalakulása óta húzzák-tolják a zenekart, fittyet hányva bárminemű zeneipari elvárásra vagy piaci trendre.

Ha van zenekar, amit nem kell bemutatni egy rockmagazin olvasóinak, az a Mötley Crüe. Még az is hallott róluk, aki nem a glam rock irányából közelít a gitárzenéhez, a „világ leghírhedtebb zenekara” a popkultúra része, a tagjai originál rocksztárok. Írtak már róluk könyvet, és még egy filmet is forgattak saját magukról, amit hosszas huzavona után a nem túl válogatós Netflix volt kedves finanszírozni. A Mötley Crüe pályafutása tehát jól dokumentált, nem is fogjuk a lerágott sztorikat reciklálni. Van azonban egy korszak, illetve lemez, amit mintha kitöröltek volna a kánonból.

Soulfly. Mindenkinek megvan a véleménye erről a zenekarról. Sokan visszasírják Maxet a Sepulturába. Sokan nem értették, hogy mi is folyik a háttérben. Aztán megszületett a Soulfly album 1998-ban, rá két évvel pedig elsöpörte a világot a nu-metal totálisan, aminek egyik fő zászlóvívője Mr. Cavalera volt. Húsz éves a Soulfy második albuma, a Primitive, amivel megmutatták, hogy nem szabad őket akkor sem alábecsülni, ha törzsi alapokkal kevert groove metalt tolnak, hip-hopos elemekkel beoltva.

Az ezredforduló küszöbén állunk, 1999-et írunk. Érezzük, hogy valami komoly változás jön. Miközben a világ retteg a millenniumi évtől, addig Britney Spears mérhetetlen teret hódít magának. Ricky Martin minden nő szívét meghódítja a Livin' la Vida Loca dallal. Lemegy a Woodstock Fesztivál, és Amerikában a nu-metal arra készül, hogy leigázza a világot. A számítógépek összeomlása elmaradt, megmaradt a gazdaság, de a nu-metal tagadhatatlanul megpörgette a Földet.

Vannak a kőbe vésett klasszikusok, melyeknek bérelt helyük van mindenféle all time toplistán (Nevermind, Sgt. Pepper, London Calling és társai), meg vannak a titkos favoritok, melyek minőségben hozzák a szintet, de ilyen-olyan okból kifolyólag valahogy nem kerültek soha igazán reflektorfénybe.

A Soulfly egy rettentően meghatározó zenekar volt a kétezres években. Emellett ha akarunk, se tudunk elmenni. Illetve nem is feltétlen a zenekar, mert abban jöttek-mentek a tagok. Sokkal inkább Max Cavalera volt a meghatározó. Lehet vitatkozni, hogy az öregnek nem kellene már úgy tenni, mintha gitározna, vagy ordítana, de az érdemeit nem lehet tagadni. Ma tíz éves a Soulfyl Omen albuma.