„Eladták magukat.” „Már nem a régiek.” „Elnyálasodtak.” Hajlamosak vagyunk ilyen és hasonló sommás véleményt megfogalmazni, ha egy lemez nem a szánk íze szerint készült. Gondoljunk csak a Metallica fekete albumára, amit az ősrajongók nehezen emésztettek meg, aztán ma már mit nem adnánk érte, ha megint olyan dalokat írnának, mint az Enter Sandman vagy a Sad But True, ugye? Röviddel utána a Testament is megosztó lemezzel jelentkezett, ami bár kilóg az életműből, nálam örök top 10-es kedvenc.
A kilencvenes évek elején tacskó rockerként a Testamentet a „nekem ez biztos túl kemény” szegmensbe pozícionáltam, a Megadeth és a Slayer mellé – ezt azóta revideáltam. Akkoriban a Metal Hammer újság meg a haverok mellett az MTV-n hetente jelentkező Headbangers Ball műsor segített tájékozódni a magaskultúra útvesztőiben. Itt láttam először Testament videóklipet, az Electric Crown-t, a szóban forgó lemezről. Már a látványvilága is eltért a megszokott „lóhajú fiatalok zajonganak valami raktárépületben” sémától, ugyanis egy parkban vették fel, verőfényes napsütésben. De mindegy is, a zene a lényeg, ami azonnal megfogott: egyszerre volt dallamos, mégis súlyos, ez azóta is a legjobb recept számomra. Gyorsan beszereztem a lemezt másolt kazettán, majd később eredetiben is valamelyik nagykörúti CD-lebujban.
A közel egyórás album intrójában Alex Skolnick gitáros oktat, majd szünetet sem hagyva következik a már említett Electric Crown, a lemez slágere, ha úgy tetszik. A szolid középtempó mellett azonnal feltűnik a könnyed énekdallam, akár vidám dal is lehetne, ha nem épp egy villamosszékről szólna. A riffje is érdekes, de az elején az a kitartott négy hang emblematikus. Már csak hab a tortán, hogy a két versszak között is van egy gitárszóló. Ez a dal igazi csemege zeneileg, a dallama pedig elsőre megragad a fülünkben. Az Electric Crown volt az első kislemez a Ritual albumról, és az egyetlen, ami máig őrzi a helyét a koncertprogramban.
A következő So Many Lies a megkezdett úton halad tovább, a tempó még lassabb, de a dal így is mammutszar-vastagságú. Még el se kezdődik az első versszak, máris három különböző gitártéma hangzik el. Általános benyomás, hogy el lehet veszni a részletekben, mindig találunk valami finomságot. A Let Go Of My World az első lendületesebb dal, amit úgy kell érteni, hogy a lassú középtempó után gyorsabb középtempóra váltunk. Le is lövöm a poént: thrash metálos „tuka-tuka” dobolás egyáltalán nincs a lemezen, ezt fogadjuk el.
Elérkeztünk a címadó dalhoz, ami egy hét és fél perces nyomasztás. Ez már annyira lassú, hogy Louie Clemente két leütés között nemcsak elmehetett ebédelni, de visszafelé feladhatta a lottót is. A korai Black Sabbath hangulatát idézik meg, csak „metálosabb” köntösben, és persze 20 évvel későbbi hangzással. Ha már szóba került, kiemelkedően jól szól a lemez. Nagy kiadó, nagy büdzsé – akkor még ez kellett a vastag megszólaláshoz, ma meg már elég pár kínai mikrofon meg egy iPad is. (Költői túlzás volt, a hangmérnök olvasók kérem, ne küldjék rám a bérgyilkosokat.)
Chuck Billy énekes addigi legjobbját nyújtja, nagy szerepe van abban, hogy a Ritual ennyire remek lett. A hangja lemezről lemezre fejlődött, és úgy érzem, itt érett be – megnéztem, 30 éves volt, amikor a Ritual megjelent. Testes, mély, férfias hang, ami emlékezetes dallamokra is képes. Több dalban is hosszan kitartja a hangokat, ezt a következő Deadline-ban lehet leginkább megfigyelni. Később tovább tolta a korlátait, és death metálos stílussal is megpróbálkozott, de erről itt még szó sincs.
A Ritual legdurvább tétele az Agony. Egyszerű, zúzós riffel indul, nagy lendületet vesz, és pont, amikor kezdődne a roham, megtorpan és középtempóban folytatódik. Chuck menti a helyzetet pár bömböléssel, kicsit felpörögnek a végére, majd alig 4 perc alatt befejezik, ezzel az Agony lett az egyik legrövidebb szám. Nem terveztem az összes dalt felsorolni, de szinte mindben találni valamit, a következő (The Sermon) például a riffje miatt érdekes. Ha nem úgy szólna, mint egy nagyon morcos Uruk-Hai ork, könnyen lehetne belőle egy könnyed téma is, de az ikergitár és Chuck a mikrofonnál megint nem kegyelmez.
A lemez vége felé dugták el a Return To Serenity-t, az album egyértelmű csúcspontját. Volt már lassú számuk korábban is, az előző lemezükön található The Legacy-hez valamelyest hasonlít is, csak hát jobb. Chuck erőteljesebben énekel, a hangzás sem lett levegős csak mert lassú szám, és a gitárszólója sírnivalóan jó. Nem szerették élőben játszani, és meg is értem, inkább otthon hallgatós dal. Ha körülnézünk a Youtube-on, láthatjuk, hogy többen feldolgozták, és van jópár hálószoba-gitáros is, akik a szólójával próbálkoztak. Ironikus, hogy egy lassú szám egy thrash banda csúcsteljesítménye, de tartom a véleményem, ilyet nem tud akárki. Készült hozzá egy videó is, amihez valamennyit húztak belőle, de kedvcsinálónak megteszi.
Végül a Troubled Dreams zárja a lemezt, ami már nem hoz meglepetést, inkább összefoglalja, mit is hallhattunk: középtempó, riff-lavina, erőteljes, de dallamos ének, hosszú szóló, majd különösebb felhajtás nélkül vége.
A Ritual sikere vagy sikertelensége nézőpont kérdése, és a zenekar is össze-vissza nyilatkozik róla, ha szóba kerül az interjúkban. Amerikában negyedmillió fogyott belőle, a világ többi részén további 200 ezer, ami több, mint a korábbi lemezek eladásai, de nem volt elég az áttöréshez. A kiadó sem volt elégedett, ők abban bíztak, hogy ha már visszavettek a száguldásból, a Metallicához hasonló kereskedelmi sikereket érnek el.
De „mire gondolt a költő?” Mi volt a zenészek fejében, amikor bezárták maguk mögött a stúdió ajtaját, hónuk alatt a mesterszalagokkal? Annyit tudhatunk, hogy a Ritual sok vita és kompromisszum árán született meg, és nem biztos, hogy minden tag elégedett volt vele. Chuck Billy és Eric Peterson gitáros a thrash vonal megtartását szorgalmazták, míg Alex Skolnick szerette volna színesíteni a palettát. A még mindig nagyon fiatal gitáros zseni (csak 24 volt, amikor a Ritual megjelent) azt mondta, nem akar „csak” thrash metal gitáros lenni, más zsánerek is érdeklik. Emellé jött a kiadói nyomás, hogy írjanak slágert, amit lehet nyomni az MTV-n; nem lehetett egyszerű. Az addig lineáris pályán haladó zenekar karrierje megtört, a Ritual jó sokáig készült, és más is lett, mint a megszokott. Az már csak a dalszerzők zsenijét dícséri, hogy ilyen körülmények között is minőségi lett a végeredmény, csak hát nem thrash, hanem power metal.
A Billboard listán az 55. helyig sikerült feljutni, a nagy siker elmaradt, és a zenekar egysége is megbomlott. Alex nem sokkal a megjelenés után kilépett, és követte Louie Clemente dobos is, tagcserék végeláthatatlan sorát elindítva. Ha egy jubileumi koncertre meghívnának mindenkit, aki valaha játszott a zenekarban, többen lennének, mint a közönség. A megmaradt tagok úgy döntöttek, ha már úgyis még egy lemezzel tartoznak a kiadónak, minden-mindegy alapon jól bevadulnak. Nem jött be a kommercializálódás? Majd az extrém metal be fog. A Low című album megint csak jó lett, de máshogyan jó. Igaz, még nagyobbat bukott, el is köszöntek az Atlantic kiadótól.
A Testament egy rövid leállást, majd egy egészségügyi szünetet követően azóta is aktív, és azon kevesek közé tartoznak, akik nem tudnak rossz lemezt készíteni. Alex is visszatért, minden adott, hogy ez a széria folytatódjon. Ha nem zavar, hogy ez egy emészthetőbb, már-már kommersz power metal album, nem bánod, hogy több dal is három versszakos, kóstold meg bátran a beágyazott videókat. Aztán ha tetszettek (fognak), jöhet az egész lemez!
A címben olvasható büntető szóviccet egy kedves barátom találta ki, az ő engedélyével loptam el.
