Rob Halford a Judas Priest énekeseként ismeretes, de hosszú pályája során volt egy bő évtized, amikor nem volt a „klérus” tagja. Az anyazenekarral ellentétben, Rob számára nagyon is termékeny időszak volt ez: három különféle név alatt összesen öt albumot és számtalan egyéb kiadványt készített. A Fight az első szólóprojektje volt a Judas Priest után, írásunk tárgya pedig a bemutatkozó lemezük, egyben a magánzó időszak legjobbja.
Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett a Fight létrejöttéhez, menjünk vissza az időben további három évet, 1990-ig. A Priest akkor készítette el egyik legfontosabb lemezét, a Painkillert. Vitathatatlan klasszikus, mérföldkő, hivatkozási alap – nem lehet túlbecsülni azt az albumot. Ezt gondoljuk róla mi, az utókor, de mégis, 1990 környékén nem volt a legjobb móka a Judas Priestben zenélni.
Kezdődött az egész azzal az ostoba perrel a zenekar ellen, ami akkora felháborító böszmeség, hogy nem is foglalkozunk vele – elég alaposan dokumentálták így is. De miatta a lemez megjelenését el kellett halasztani. Aztán a turné sem volt egy fáklyás menet, ugyanis, bár ma már hihetetlen, de akkor nem minden rajongónak tetszett a Painkiller. A turné utolsó állomásán egy színpadi baleset is történt, aminek során Rob agyrázkódást szenvedett és eltört az orra – más kérdés, hogy ezek után még lenyomta az egész koncertet. 1992 elején tehát a műfaj egyik vezető zenekara ott állt kimerülten, demoralizáltan, és mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy hurrá, gyerünk, álljunk neki új dalokat írni. A Priest gyakorlatilag leállt. Glenn Tipton gitáros a szólólemezén ügyködött, a legendás gitárduó másik fele (K. K. Downing) a kilépést fontolgatta, Rob pedig nemcsak fontolgatta, de meg is tette, 1992 tavaszán otthagyta a Judas Priestet.
A másik fontos tényező, ami a Fight létrejöttét elősegítette, az akkori korszellem volt. Az a fajta tradicionális heavy metal, amit a Judas Priest játszott, hirtelen elavult és öreges lett. Új zenekarok és stílusok jelentek meg, a média inkább ezek mögé állt be, a rockerek tábora pedig olyan megosztottá vált, mint a Júdea Népe Front a Brian Életében. Egy olyan csapat, mint a Priest, ami korábban „A Metálzenekar” volt, csak egy lett a sok közül, és nem is a legmenőbb. A két évtizede működő csapat már veteránnak számított, és Rob úgy gondolta, hogy 40 évesen már nem akarja minden este talpig vasban és bőrben azt kiabálni, hogy Breaking the Law, Breaking the Law. Újra akarta definiálni magát, mondjuk úgy, belépni a kilencvenes évtizedbe.
Ennek első mozzanata a Light Comes Out Of Black dal volt, amit a Pantera zenészeivel vett fel, és a Buffy, a vámpírok réme filmzenealbumon jelent meg. Akkor még nem volt internet, de valahogy mégis mindenki erről a dalról beszélt – azért ha Halford ott Arizonában beröffentette a gépezetet, azt még a magyar ugaron is jelezték a szeizmográfok. Végül azonban nem a Panterával készítette el a saját dalait, hanem új zenekart gründolt. A dobok mögé a volt kolléga, Scott Travis ült, a húrtépők pedig, ha nem is voltak teljesen ismeretlenek, nem az élvonalból érkeztek. A Fight tehát nem all-star formáció vagy supergroup volt, ezért is bátorkodtam szólóprojektnek nevezni a bevezetőben. Kiadó is lett gyorsan, Rob menedzsmentje elintézte, hogy a Sony/Epic mögéjük álljon, ami nemcsak azt jelentette, hogy az újonc Fight első albuma egy multi hátszelével érkezik, de azt is, hogy a Priest az énekese mellett a korábbi kiadóját is elvesztette. Már csak egy kis fazonigazítás kellett, Rob beugrott az első turkálóba, vett pár kinyúlt pólót és buggyos gatyát, meg is volnánk.
Mi hibádzik még? Ja igen, a lényeg, a dalok. Ne feledjük, amikor a War Of Words megjelent, nem voltak előzetes Youtube videók, Instagram-sztoriba rejtett dalrészletek, többé-kevésbé szűz füllel álltunk neki egy lemez felfedezésének. Elbattyogtunk a lemezboltba, megvettük a CD-t (vagy átmásoltuk valakiét kazettára ugye), és jöjjön, aminek jönnie kell!
A lemez ilyen előzmények után akár gyenge is lehetne, de nagyon nem az. Az Into The Pit egy zaj-effekttel indul, nyilván csak azért, hogy amikor megdörren az első riff, még hatásosabb legyen. Azt a leborult Harley-Davidsonját, micsoda hangzás! Vastagon, zsírosan szól, bármelyik mai lemez mellé oda lehet tenni. És mi a helyzet a legendás sikolyokkal? E téren sem maradunk sokáig kétségek között, Róbert bácsi gyakorlatilag végigszirénázza az első dalt. Gyors, pusztító felütés a nyitószám, és szünet nélkül követi a második is, hasonló lendülettel (Nailed To The Gun). Rob nem fordított hátat a metal műfajnak, hanem egy dinamikusabb, ugyanakkor áramvonalasabb formában vitte azt tovább.
Visszafogottabban folytatjuk, a következő két dal középtempós, az Immortal Sin egyben szerintem a lemez legjobbja. Egyszerű, de emlékezetes, zúzós riff, együtténeklős refrén, és még videó is készült hozzá, ráadásul meg is nézhetjük:
Minden zenét és szöveget Rob egymaga írt, és ha nagyon szakizni akarunk, akkor feltűnhet, hogy a dalok rövidebbek, egyszerűbb felépítésűek. Nem teljesen lecsupaszítottak, hiszen vannak gitárszólók, rendes dallamok, de korábban azért a Priestben a Tipton-Downing duó kezei közül kifinomultabb szerzemények kerültek ki. Jó példa erre a For All Eternity, a leghosszabb tétel (így is 5 perc alatt marad), egy nagyívű szerzemény. Minden bizonnyal a lemez csúcspontjának szánták, Rob oda is teszi magát benne, de valahogy mégsem ragadja meg az embert, amolyan rutinmunka, kötelező kör marad. A szövegeket nem nagyon elemezném, legyen elég annyi, hogy életünk nagy kérdéseire nem itt kapjuk meg a választ.
Dícséretes, hogy Rob a változatosságra törekedett, és nem egy hangon döngeti végig a háromnegyed órát. Tempó és hangulat tekintetében is adott a sokszínűség, ami pedig az éneket illeti, arra a neve a garancia. Ugyanakkor a legjobban sikerült dalok mégis a fogós, rövid darabok: zsigeri riffelés, kiabálós kórusok, persze megcsillantva az énektudást, mégis csak maga a Metal God énekel itt. A dalokat nemcsak a refrének, hanem a riffek alapján is be lehet azonosítani, a ritmusgitár egyenrangú partner Rob éneke mellett. Ha fel akarom idézni mondjuk a Little Crazy című dalt, a riffje előbb ugrik be, mint az énekdallama. Attie Bauw hangmérnök a felvétel elején lenyomta a varacskosdisznó gombot a keverőpulton, és el se engedte, míg az utolsó hangot nem rögzítették. Ezt a lemezt nem azért kell fülhallgatóval hallgatni, hogy kihalljuk a finom részleteket, hanem hogy a röfögés egyenesen az agyunkba hatoljon.
Aztán a vége felé ha a lendület nem is hagy alább, a kreativitás valamelyest igen. A Kill It és a Vicious dalpáros nagyjából abból áll, hogy van egy kétakkordos riff és egy kétszavas refrén, amit Rob csordavokál kíséretében kiabál végig. Mindkettő jó a maga nemében, ideális háttérzene, ha éppen felújítjuk a víkendházat és betont kell törni, de ehhez szükségtelen Halford aranyfonatokkal átszőtt hangszálait igénybe venni. Nekem mondjuk ezek is tetszenek, de én már csak ilyen paraszt vagyok.
Amikor kijött ez az album, többen úgy írták le, hogy a Judas Priest találkozik a Panterával, ami találó megfogalmazás. Rob hangja gond nélkül beazonosítható, ráadásul kiváló formában van, nem meglepő módon a lemez egyik erőssége. A másik tartópillér az erősen ritmusközpontú zenei alap, amit akkoriban groove metalnak hívtak, és hát igen, a Pantera művelte magas fokon. Ezt a két referenciát leszámítva azonban egyedi a zenei világ. Nem könnyű a „tudod, olyasmi, mint a…” kezdetű mondattal körülírni, sem valamelyik alműfajba besorolni. Rob nagyon meg akarta mutatni, mire képes a saját jogán, és mivel istenadta tehetség, nem egy nyögvenyelős szorulás lett belőle, hanem egy szép egészséges, Bristol 4-es klasszikus. Mindenki megnyugodhatott, nem állt neki „művészkedni,” hanem egy igazi metal lemezt készített, a szó (akkor) modern értelmében.
A megjelenést követően a Metallicával mentek turnézni, majd nekiláttak a kettes albumnak, ami, nos, maradjunk annyiban, hogy már nem ragyogott ilyen fényesen. A Fight zenekarnak utána gyorsan vége lett, Rob pedig a 2wo nevű alakulatban próbálta magát tovább modernizálni. A 2wo indusztriál zenét játszott, és egy lemezt ért meg, talán ennyi elég is róla. Végül 2000-ben, immár saját néven próbálkozott megint, visszatérve a régi imázshoz, és a hagyományosabb metalhoz is. Azóta újra a Priestben énekel, készítettek négy albumot, és úton van az ötödik. Jövőre lesz 70 éves, és ha minden jól megy, egy jubileumi turnén fogja talpig vasban és bőrben azt kiabálni, hogy Breaking the Law, Breaking the Law, méghozzá Budapesten is.
Ha esetleg kimaradt a War Of Words, érdemes egy próbát tenni vele. Egyfelől kiváló korrajz, jól mutatja azt az útkeresést, ami a ’90-es évek első felében az egész műfajt jellemezte. Másfelől, mindenféle háttérismeret nélkül is egy nagyon erős dalgyűjtemény, aminek nem kellene feledésbe merülnie. Ott van a digitális platformokon is, nem kell vadászni utána. Ha meghallgatnál egy olyan lemezt, ami semmit nem kopott csaknem három évtized alatt, irány a virtuális lemezbolt, keresd a groove metal polcon, vagy a „tudod, olyasmi, mint a Pantera” szekcióban!
