Megmondom őszintén van mit bepótolnom. Egészen pár hónappal ezelőttig szinte semmit nem tudtam erről a Washington D.C.-ből származó bandáról. Ez így utólag hatalmas szégyen, de már nincs mit tenni. Ha már mindenhol azt olvastam, hogy a 2004-ben megjelent Blast Tyrant a legjobb lemezük, hát kezdésnek beszereztem azt.  Miután az államat felsegítettem a padlóról, még az is megfordult bennem, lehet, hogy hiba volt a Floodgate Penaltyját a legjobb mocsárrocknak titulálni. Maradjunk annyiban, hogy a Blast majdnem ott van. Bár írásunk tárgya nem a banda előbb említett lemeze, hanem a közel egy éve megjelent nyolcadik stúdióalbumuk a From Beale Street To Oblivion a banda megérdemli, hogy erre a blogra felkerüljön.
   
A From Beale nem egészen azt a vonalat viszi tovább, mint a Blast, illetve ez egészen mégsem igaz. A Blast egy húzos, iszapos - stoneres elemeket felvonultató – mocsárrock.   Van benne dög elég.  Az azt követő lemezeken a csapat - így írásunk tárgyában is - közelebb vitte hangzását a zene gyökereihez a blues-hoz. Azt gondolom igazából a cím is ezt fejezi ki, hiszen a Beale Street Memphis és egyben a blues zene egyik kultikus helye.

A zene is egyfajta utazás a 70-es évek pszihadelikus világába. Mélyen búgó basszus, hammond orgona, szóval van itt minden ami a hangulathoz kell. Aztán adva van egy kimondottan erre a zenére született hang, mely Neil Fallon énekes torkában van.  

A You Can't Stop Progress és a Power Player nyitó kettőse adja meg az alaphangot. Füstös, húzós riffek, lehúzott ablak, full hangerő. A The Devil & Me már komótosan lépegett előre, bár a refrén alatti gitárt Tom Morello a Rat Machine-ból már elsütötte.  

A White's Ferry tömény pszihadelia, zseni szólóval a közepén. Itt egyből beugrott a Spiritual Beggars, na nem konkrétan csak érzésre. A Child Of The City egy füstös, búgó stoner-southern rock keverék. Aztán jön a klipes Electric Worry ami a Mississippi Fred McDowell egyik dalának átirata. Akinek erre nem indul meg a vérkeringése az tényleg halott. A szájharmonika visz mindent: Eric Oblander szolgáltatja a Five Horse Johnsonból.


A One Eyed Dollar megint tömény blues, táncoslábú szerzemény. Ezt korábban ők maguk már megírták csak picit másabb szöveggel. A következő Rapture Of Riddley Walker málházós darab, amiben az ének újból zseniális.

A When Vegans Attack megint blues a pulzáló fajából, melyet a slide gitár díszítések dobnak fel. Az Opossum Minister középtempójú dal, elborultabb témákkal, melynek refrénjében megbújik – lehet hogy ez eretnekség – a Stone Temple Pilots Vasoline-jének riffje. A Black Umbrella megint a harmonikával operál, igazi southern feeling.  A záró Mr. Shiny Cadillackness megint pszihadelikus hangokat üt meg. A búgó basszus megint kicsit RATM, de most csak érzésre.


A lemez producere az a Joe Barresi volt, aki hangmérnökként/producerként olyan bandákkal dolgozott eddig, mint a Kyuss, a QOTSA, vagy a Tool. Aki imádja a füstös southern, stoner zenéket annak egyszerűen a mennyország ez a lemez. A pontszám nem is lehet kérdéses.

10/10