Lydia Lunch körülbelül az a fajta nagyasszony a – jelen esetben igen széles spektrumon belül értelmezett – rock szcénában, mint egy Margaret Thatcher a világpolitika sűrűjében. Igazából elkezdhetnénk itt az egészen korai anekdoták felsorolásával, hogy miként érkezett 16 éves kora körül New Yorkba, hogy alapította meg a rövid életű, ám annál nagyobb jelentőségű Teenage Jesus & The Jerks nevű együttesét, amit a no wave hívői iránymutató magasságokba emeltek, hogy aztán végigénekelve, drogozva, zenélve, alkotva, lázadva még mindig olyan tökös zenét kreáljon, ami alapvetően a földhöz vágja a mélyen tisztelt hallgatóságot. Beszélhetnénk arról, hogy össze meg vissza utazgatva gyűjti az élményeit, hogy Barcelonában élve folyamatosan támadja az USA politikáját, vagy éppen szakácskönyvet ír, mert unatkozik. (Valószínű, hogy a munkásságát behatóbban ismerők azt is tudják, hogy a Lunch vezetéknevet is épp azért kapta, mert lerongyolódott kis bakfis punk csitriként rákényszerült arra, hogy ételt/ebédet lopjon - az más kérdés, hogy viszonylagos anyagi stabilizálódása után pazar esteket tart a meglopott barátai számára, ahol saját maga is főz).