Dave Mustaine megint itt van. Ha a Földön kitörne az atomháború, valószínűleg ő akkor is túlélné, diktatúrába hajtaná a bolygót és a Metallica élére állna. Az Endgame már sokat megélt csapata tizensokadik lemeze, természetesen – állítása szerint - a legjobb amit valaha elkészített és még életében nem gitározott ilyen jól, mint ahogy most teszi.
Tagadhatatlan, hogy MegaDave írt igazán kimagaslóan jó lemezeket is, mert mind az 1990-es Rust In Piece, vagy az utána kiadott – inkább a mainstream-et megcélzó – Countdown To Extinction, Youthanasia kettős is abszolút minőséget képviselt. Sajnos azonban Dave azóta inkább csak keresgéli önmagát, amiben előbb szerepe volt a drogoknak, később pedig az innováció hiányának is. Miután a mainstream meghódítása elmaradt, jöttek a korai évek thrash-speed témáit előtérbe állító kísérletek, de ezek sem hozták vissza a 90-es évek elejének sikereit. Közben persze a klasszikusnak tekinthető felállás szanaszét ment, de később sem igazán voltak szilárdak az alapok, bár ha azt vesszük, hogy ebben a bandában az van, amit Mustaine mond, akkor ennek az ellenkezője is éppen ennyire igaz.
A 2007-ben kiadott United Abominations óta a gitáros Glen Drover vette a kalapját, helyére érkezett az a Chris Broderick, aki korábban a Nevermore-ban is megfordult. Jó gitáros, de sok beleszólása nem volt és nem is igen lesz a dolgokba, mert azok már nem Mustaine munkamódszerei lennének. Pedig abba azért érdemes volna neki is belegondolnia, hogy az igazán kiemelkedő dolgok akkor jöttek ki Megadeth név alatt, amikor részben még csapatmunka volt ez az egész. A koncepciót az Endgame esetében nem ismerem, de sokadszorra meghallgatva a teljes albumot, az jön le, hogy Dave most egy kicsit mindenkinek meg akart felelni. Azoknak is akik a korai thrash-speedet komálják, és azoknak is akik a Countdown-Youthanasia kettősön szocializálódtak. A végeredmény éppen ezért egy kicsit felemás lett.