Sokadik alkalommal járt Budapesten az Enter Shikari, ráadásul most minden különösebb apropó nélkül, egészen egyszerűen azért, mert szórakoztatni szerettek volna. Hogy mégis mi újat adhat egy ilyen sokadik randi, arról is szó lesz, ahogy arról is, hogy mi is ez a DeathbyRomy.

Október 22-én egy igazi underground kuriózum vette be a Yuk falait. A coloradoi Akhlys-ról van szó, hogy ne csak álmunkban terrorizáljanak minket az alvásparalízis-démonok. A program szépen fel is duzzadt három magyar feketefém brigáddal, így ajánlott volt a korai érkezés.

Mindig is közel állt hozzám a W.A.S.P. 80-as évekbeli termése, különösen a legendás debüt, ami tavaly ünnepelte 40. jubileumát. Olyan csont nélküli klasszikus, amit akármikor előveszek, mindig feldobja a hangulatom, és az összes dal üt. Sokáig úgy is tűnt, hogy ebből a nosztalgiaturnéból kimaradunk. Szépen körbe lőttek minket, nagyjából már minden környező ország kapott dátumot rajtunk kívül, amikor végül last minute jelleggel sikerült velük megállapodni annak ellenére, hogy a szervező korábban azt írta, nem reális a magyar piacra. Ehhez képest olyan szépen megtelt a Barba Negra Red, hogy jóformán mozdulni alig lehetett.

A Walls of Jericho és a Keeper of Seven Keys (1 és 2) lemezeket kistöki koromban külön-külön is legalább száz alkalommal hallgattam végig. Nyolc éves lehettem ekkor és nem, nem saját jogon, hanem inkább bátyám által formálódott így az ízlésem, a közös gyerekszoba hozta így, hogy mélyen a bőrömbe égett a germán power/speed-metal pionírok iránti imádat. Azóta eltelt úgy harminc (meg egy kicsi) év, a bandának meg 40 és minimum kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy gyerekszoba nosztalgiabulit tartsunk tizenpár ezer ember társaságában. A szerencsételenek szomorú játéka miatt a Nagy Terv kútba esett - egyedül mentem a Helloween 40 turné budapesti bulijára. Egyedül kellett a működő ország étoszán újra kiröhögnöm magam (Győr-Budapest M1: kettő és fél óra...) és egyedül "kellett" a hömpölygő érzelmeimmel birkózom.

A legkevésbé sem túlzás azt állítani, hogy ez a karaván Tuomas Saukkonen és Vagelis Karzis turnéja. Tudniillik előbbi két, utóbbi pedig három formációban lép a világot jelentő deszkákra.

Szinte már fesztiválos felhozatallal érkezett hozzánk kedden az Arch Enemy, én pedig vagyok olyan szerencsés, hogy négy kedvencet láthattam egy este alatt. Az Eluveitie és az Amorphis önmagában is szépen megtöltötte már a Red Stage sátrát pár éve, úgy meg, hogy az egyik legígéretesebb tengerentúli death metal banda melegített be nekik, igazán kihagyhatatlanná tette az estét.

Nehéz úgy megemlíteni a Better Lovers formációt, hogy ne nosztalgiáznánk, vagy ne morzsolnánk el egy-egy könnycseppet a múlt zenekarain. Tagadhatatlan, hogy az Every Time I Die hagyott maga után némi hiányérzetet, akárcsak a The Dillinger Escape Plan Greg Puciato nélkül. De hát az élet nagy rendező: összehozta a Better Lovers-t, kiegészítve Will Putney-val. A 2023-as alakulásuk után kiadták a God Made Me An Animal EP-t, majd tavaly megjelent debütáló albumuk, a Highly Irresponsible. Ez már pont elég volt ahhoz, hogy a szupergroupként emlegetett csapat turnéra induljon – és szó szerint letarolja a színpadokat, Budapestet sem kímélve. Na de csak szépen sorjában…

Útban az Opeth aktuális koncertje felé, a budapesti dugóban azon töprengtem, hogyan lehet egy zenekar egyszerre ilyen könnyed, mégis ennyire súlyos és erőteljes. A tavaly megjelent The Last Will And Testament nem hagyott kétséget afelől, hogy ez még mindig az a banda, amely képes a death metal brutális erejét és a progresszív zenei finomságokat egyesíteni. Ebben persze komoly szerepe volt Mikael Åkerfeldt személyiségének is, aki minden fellépést különleges élménnyé varázsol. Nem kis kíváncsiság volt bennem, hogy vajon a három évtizedes történetükből milyen paragrafusok jutnak el most a közönséghez, de abban viszont biztos voltam, hogy Åkerfeldt nem hibázik. Nem az első magyarországi fellépésük ez a mostani: legutóbb 2022-ben a régi Barba Negrában játszottak, ezúttal viszont irány Csepel, és lássuk ezt a végakaratot.

Okkal savanyú a szőlő, mikor sok turnézó banda megtorpan Bécs magasságában és nálunk már nem teszi tiszteletét. Aztán olyan is van, hogy valaki eljön, csak kicsit korán érkezik (pl. Nirvana, Pecsa '89), vagy éppenséggel késéssel a csúcs korszakhoz képest. A Masters Of Reality a száraz tényeket nézve inkább az utóbbi kupacba kívánkozik, azonban a Gyűrűk Urából megtanulhattuk, hogy egy mágus sosem késik és korán sem jön soha. Pontosan akkor érkezik amikor akar.

Végre elérte Budapestet a Disturbed ünneplő turnéja, az ünnep tárgya pedig az első nagylemezük, a The Sickness megjelenésének huszonötödik évfordulója. A sors fricskája, hogy ezen negyed század alatt csak egyszer jártak David Draimanék Magyarországon, akkor is hat éve, de most itt volt az alkalom, hogy beszívjunk valamit az ifjonti energiájukból és visszautazzunk kicsit a 2000-es évek elejére.

Október 1-én hagyományosan a zene világnapját ünneplik azok, akik számon tartják. A Reaction fanzine és a To Defy Collective eme rendezvénye pusztán véletlenségből esett a jeles dátumra (a bécsi turnéállomás után ekkorra sikerült Budapestre lekötni a két külföldi bandát), de önmagában véve is egyfajta underground zenei ünneppé nemesült.

Az előttem elsősorban blues rock orientáltként ismert LOTS Music időnként eltérő terepen is kalandozik. Tavaly tavasszal a NWOBHM hős Tygers Of Pan Tanget hozta el Budapestre, most meg a német prog metal színtér két prominens képviselőjét.

Amíg a Nightwish parkolópályán van, a maestro addig sem tétlenkedik: végre Európa-turnéra indult Tuomas Holopainen szerelemprojektje, az Auri. Mikrofonnál a felesége, az angyalihangú Johanna Kurkela, a fúvós hangszereket és a gitárokat pedig Troy Donockley kezeli. A trió 6 tagúra bővült a koncertekre, a doboknál pedig Kai Hahto ült, így mondhatjuk, hogy a Nightwish fele tiszteletét tette a MOMkultban. Sőt, a végén egy igazán meglepő vendég is felbukkant...

Bár az eredettörténet vitatott, a nagy többség a death metal névadójának - nem meglepő módon - a másfél évtizedes fennállása alatt állandóan változó felállással működő Death zenekart, pontosabban annak alapítóját és egyben egyetlen állandó tagját, Chuck Schuldinert tartja. 

Kétségkívül teljesen más hangulatú egy arénás és egy klubos koncert, a legnagyobb kedvenceim mégis az alig 100 fős, dohos pincebulik maradnak, ahol igazi fanatikusok adnak koncerteket és a műfaj legelkötelezettebb rajongói gyűlnek össze. Ilyen volt a múlthét pénteken az Insane Hellride Entertainment által a Yukban megrendezett Sadistic Barbarian Onslaught is, amelynek keretében belül három külföldi és egy magyar bandát nézhettünk meg.

Furcsa érzés úgy koncertre menni, hogy enyhén szólva nem szimpatizálsz a headliner főhősével. Persze, a zenéért jöttünk, nem a tagokkal barátkozni és a "metaltestvériségről" sincsenek hiú ábrándjaim, mégis borzasztóan kiábrándító, ahogy Steffen Kummerer bánik zenésztársaival és látszólag semmit sem tanul belőle. Plágium, jogdíjak ki nem fizetése, volt náluk már minden az évek során. Szinte előre borítékolható, hogy pár évente a teljes tagság lecserélődik a főnök körül, lassan pedig annyi ex-tagot tudhatnak maguk mögött, mint a Megadeth. Ennek ellenére az Obscura egy elég meghatározó banda volt számomra a 2010-es években, nagyjából a Diluvium-mal bezárólag, így nyert a kíváncsiságom, hogy 5 év után újra megnézzem őket, na meg a supportok is jó mulatságnak ígérkeztek.

Nem egyértelmű dolog egy ilyesfajta koncertbeszámoló egy rockzenei magazin hasábjain, de néha ilyen is kell. Én eleve úgy vagyok vele, hogy nem csak a gitárzene skáláján hallgatok meg szinte mindent, hanem azon túl is vannak kedvenceim, ami szerintem nem egy egészségtelen dolog. Robbie Williams meg amúgy is egy egyetemes popsztár (viselkedésében akár rocksztár is lehetne), a koncertjeire viharos sebességgel mennek el még mindig a jegyek, ha pedig jön a lehetőség, lecsap rá az emberfia, hogy megnézze őt. Mert miért ne?

Amikor Jürgent (Engler) a dolgos, munkában eltöltött évtizedek után a kollégák köszönteni, búcsúztatni gyűlnek össze, hogy egy kis bólé és piskóta mellett meghallgassák az öreget, hogy miként is volt ez ez elmúlt négy és fél évtized, a csavargyár apraja-nagyja összejön, mert tudják, hogy az öreg szeret sztorizni - és szereti, ha szeretik. De nem csak üres szavak ezek, hiszen tartalom, rutin és alázat is van a mondatok mögött.

Az O2 egy gigantikus szórakoztató-központ a londoni Greenwich-félszigeten. A hazai léptékekben nehezen felfogható méretű épületkomplexum – egy plazává hízlalt Akváriumot próbáljon meg esetleg elképzelni, aki még nem járt ott – arénát, mozit, kiállítási területet, éttermeket, bárokat, és belső sétálóutcákat is magában foglal. Ennek legnagyobb (hozzávetőlegesen húszezer fős) termét pakolta tele együtt Alice Cooper és a Judas Priest – és ennek egy kisebb zugában került sor erre a csajos estére egy nappal korábban. /Fotó: Jason Miller/

Folytatódjék a mátrai élménytúra krónikája! Szombaton a Kacsatónián indítottam, ahol a Diabolus In Musica teremtett bensőséges hangulatot, jóllehet nem teljes (értsd: egy akusztikus gitáros) felállással, trióban. A dalokat a formáció kétharmada ülve adta elő, ahogy a nagyérdemű is a fűben letelepedve hallgatta Vörös Andrásékat. Az ilyen méretű helyszíneket a produkció láthatóan kinőtte, ám a légkör így is eszményinek bizonyult.