Furcsa érzés úgy koncertre menni, hogy enyhén szólva nem szimpatizálsz a headliner főhősével. Persze, a zenéért jöttünk, nem a tagokkal barátkozni és a "metaltestvériségről" sincsenek hiú ábrándjaim, mégis borzasztóan kiábrándító, ahogy Steffen Kummerer bánik zenésztársaival és látszólag semmit sem tanul belőle. Plágium, jogdíjak ki nem fizetése, volt náluk már minden az évek során. Szinte előre borítékolható, hogy pár évente a teljes tagság lecserélődik a főnök körül, lassan pedig annyi ex-tagot tudhatnak maguk mögött, mint a Megadeth. Ennek ellenére az Obscura egy elég meghatározó banda volt számomra a 2010-es években, nagyjából a Diluvium-mal bezárólag, így nyert a kíváncsiságom, hogy 5 év után újra megnézzem őket, na meg a supportok is jó mulatságnak ígérkeztek.

Nem egyértelmű dolog egy ilyesfajta koncertbeszámoló egy rockzenei magazin hasábjain, de néha ilyen is kell. Én eleve úgy vagyok vele, hogy nem csak a gitárzene skáláján hallgatok meg szinte mindent, hanem azon túl is vannak kedvenceim, ami szerintem nem egy egészségtelen dolog. Robbie Williams meg amúgy is egy egyetemes popsztár (viselkedésében akár rocksztár is lehetne), a koncertjeire viharos sebességgel mennek el még mindig a jegyek, ha pedig jön a lehetőség, lecsap rá az emberfia, hogy megnézze őt. Mert miért ne?

Amikor Jürgent (Engler) a dolgos, munkában eltöltött évtizedek után a kollégák köszönteni, búcsúztatni gyűlnek össze, hogy egy kis bólé és piskóta mellett meghallgassák az öreget, hogy miként is volt ez ez elmúlt négy és fél évtized, a csavargyár apraja-nagyja összejön, mert tudják, hogy az öreg szeret sztorizni - és szereti, ha szeretik. De nem csak üres szavak ezek, hiszen tartalom, rutin és alázat is van a mondatok mögött.

Az O2 egy gigantikus szórakoztató-központ a londoni Greenwich-félszigeten. A hazai léptékekben nehezen felfogható méretű épületkomplexum – egy plazává hízlalt Akváriumot próbáljon meg esetleg elképzelni, aki még nem járt ott – arénát, mozit, kiállítási területet, éttermeket, bárokat, és belső sétálóutcákat is magában foglal. Ennek legnagyobb (hozzávetőlegesen húszezer fős) termét pakolta tele együtt Alice Cooper és a Judas Priest – és ennek egy kisebb zugában került sor erre a csajos estére egy nappal korábban. /Fotó: Jason Miller/

Folytatódjék a mátrai élménytúra krónikája! Szombaton a Kacsatónián indítottam, ahol a Diabolus In Musica teremtett bensőséges hangulatot, jóllehet nem teljes (értsd: egy akusztikus gitáros) felállással, trióban. A dalokat a formáció kétharmada ülve adta elő, ahogy a nagyérdemű is a fűben letelepedve hallgatta Vörös Andrásékat. Az ilyen méretű helyszíneket a produkció láthatóan kinőtte, ám a légkör így is eszményinek bizonyult.

Évek óta azon voltam, hogy végigzajongok egy hosszú hétvégét a festői Mátrában, és idén végre megvalósult a terv. A Fekete Zaj zenei felhozatalának előnyeit minden alkalommal kifejtjük, ahogy azt is, érdemes a különböző koncerthelyszínek között ingázni. Mert ha nem is ismeri az ember a fellépők egy részét, jó eséllyel fedezhet fel új kedvenceket magának.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Budapesten adott koncertet augusztus 5-én a svéd gitárzseni, Yngwie Malmsten, aki 40 éves jubileumi európai turnéja keretében a MOMKult színpadán lépett fel. A programban a korai sikerek, így a Rising Force, Trilogy és Odyssey mellett a közelmúlt legjobb lemezei, így a Spellbound, a World on Fire és a Parabellum dalai is előkerültek. Az idei turné részben ezt az úttörő albumot ünnepli, de Yngwie a Parabellumig bezárólag több mint harminc szólóalbum számaiból válogatott, felölelve a négy évtizedet. A gitárzsei előtt a Spirit War ésaz Andry lépett fel. További képek ITT, ITT és ITT. /Fotók: Réti Zsolt/

Első alkalommal került megrendezésre a Monolit Festival, ami egy baromi jó kezdeményezés lett szerintem, hiszen egy rakat egymástól eltérő, a metal minden válfajából érkező, de brutális és brutálisan jó zenekart sűrítettek össze a Dürer Kertbe, ráadásul úgy, hogy a mindenféle színfolt ellenére is koherens egységet alkotott a fellépősereg. Ebből a rövid bevezetőből már sejthetitek, hogy ez egy pozitív hangulatú írás lesz egy príma estéről, meg is van a miértje, de ne rohanjunk ennyire előre!

Majdnem 10 évet kellett várni egy újabb Obituary klubkoncertre, a közönség szemmel láthatóan ki volt éhezve a floridai death metal legendákra. Az időzítés pedig nem is lehetne jobb: idén ünnepli 35. évfordulóját a Cause of Death, annak rendje és módja szerint pedig (majdnem) megidézték a teljes albumot.

Amikor bejelentették, hogy a székesfehérvári fesztiválra érkezik a Mastodon abban a pillanatban egyértelmű volt a számomra, hogy ez egy teljesen kihagyhatatlan esemény lesz. Az csak a hab volt a tortán, hogy Kerry King is ezen a napon játszott a fesztiválon. Nincs mit tenni, irány Székesfehérvár, irány a FEZEN!

A portugál black metálos Gaerea szinte hazajár Budapestre, így már tavaly borítékoltam, hogy tuti lesz majd 2025-ös magyar koncertjük is. Szerencsére ez be is jött, a Live Nation szervezésében immár headlinerként tették fullossá a Dürer Kert kistermét, nem is akárhogy!

Azért lássuk be, ha a 90-es évek két ekkora neve, mint a Machine Head és a Fear Factory egy azon este játszik Budapesten, akkor arra simán mondhatjuk, hogy egy kihagyhatatlan koncert! Pláne úgy, hogy Dino Cazares és a haverjai eljátsszák a teljes Demanufacture albumot az elejétől a végéig! Nem is volt kérdés, hogy július 24-én a Barba Negrában töltöm az estémet.

Útban a koncertre azon töröm a fejem mikor láttam utoljára a Queens of Stone Age-t és bár elsőre a Budapest Park molinó előtt feszítő Josh Homme fals emléke dereng, végül beugrik, hogy az mégis inkább egy Volt Fesztivál logó lehetett és így már meg is van a matek: ennek bizony már 12 éve!

„Csak aztán jöjjön az az album és a következő jelenésre ne kelljen tizenöt évet várni...” – zártam a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti Guns N’ Roses koncert beszámolóját. Na, hát a lemez még nem érkezett meg, viszont Axl Rose és zenekara igen, szóval megint volt egy jó érv arra, hogy összegyűljön a tömeg a Puskásban. Hogy végül is megint ilyen szép számmal gyűlt össze nép, az egy jel arra, hogy a nosztalgiára mindig van igény, viszont azt is alá kell írni, hogy nem egy kertvárosi hakni volt ez, amit lerendeztek nekünk.

Dunaújváros idén sem maradt metal nélkül: a Rockmaraton hozta a megszokott terepmintás hangulatot, pár jól bejáratott headlinert, egy-két érdekesebb meglepetést, és természetesen a hazai színtér biztos pontjait. Néhány nap, amikor el lehetett felejteni a naptárat, és az órát csak azért néztük, nehogy lekéssünk a kiválasztott bandáról. Nem volt világmegváltás, de akadt bőven pár pillanat, amire jó lesz visszanézni – vagy legalább sztorizni róla egy sör mellett. Szerkesztőségünknek biztosan egy különleges emlék lesz, hiszen parányi csapatunkból többen is különböző minőségben vettünk részt a rendezvényen. Anita és Viktor a Zajszinttel vendégeskedtek a napindító beszélgetéseken, de Tomi sem maradt ki a mókából, az utolsó nap ő is beszállt Szénégető Ricsi és a kerekasztal lovagjai közé. A fotósaink is jöttek-láttak-kattintottak, hogy minél több momentumot megörökítsenek az utókornak a 2025-ös Rockmaratonról.

Ha Billy Idol és Budapest Park, akkor eső! Legalábbis az előző, 2022-es koncert és a jelenlegi buli előszele ezt vetítette elő. Hogy aztán a kellemetlen időjárásból egy kellemes este kavarodott, az már csakis a művészeken múlott, meg persze a hálás közönségen, akik nagykanállal és kétpofára falták azokat a bizonyos számokat.

Sokak bakancslistáján feltűnnek mindenféle egzotikus úticélok, mint például Thaiföld, Maldív- vagy a Seychelle-szigetek. Nos, az enyémen első helyen már hosszú évek óta Reykjavik szerepel. Ennek számos oka van, amiről akár egy külön cikket is írhatnék, ám ezek közül az egyik, és meglepő módon egyben a fő motivációs vonalat indító tényező nem más mint jelen cikk alanya, a Sólstafir. Történt ugyanis egy évtizede, hogy jóbarátom küldött egy egyébként tőle megszokott “na ezt hallgasd meg” kezdetű üzenetet, aztán amikor a Lágnætti című tétel videójára kattintottam, pillanatok alatt berántott egy világ, amit mindig is meg akartam ismerni. Érdekes, hogy azóta a szintén izlandi Skálmöld koncertjeihez több alkalommal is volt szerencsém, ám a Sólstafir ez idáig kimaradt, így volt mit bepótolni, de amit kaptam, mégis kissé váratlanul ért.

Nem véletlen, hogy a Reaction fanzine és a To Defy Collective kiemelten fontos eseményként kezelte ezt a bulit. Ha az egykori Defeater és Verse tagok jelenlegi zenekara és a nyár egyetlen budapesti koncertjét adó Satelles lép fel együtt, akkor a színtéren illik tudni, hogy csak igazolt hiányzás elfogadható…

Nem is olyan régen került a radaromra a kanadai Home Front, csomagban a Schedule 1-nal és a High Vis-zel, de egyértelműen a Home Front lett mára az a zenekar, amelyik telibe találta a kedvelt műfajaim tökéletes elegyét, természetesen egy adott kereten belül. Az Oi/post-punk/new wave stílusok elegyítése persze nem egyedi eset, de számomra ez így a tökéletes. Ha egyetlen zenekart kellett megneveznem, amit minden áron látni szeretnék, az minden kétséget kizáróan a Home Front volt. /A fotó nem a helyszínen készült és a Home Front FB oldaláról származik/

Az év rocktörténeti eseménye, hogy július 5-én elballagott a metálsuli legelső évfolyama, és Ozzy még egyszer utoljára énekelt a rajongóinak. A bő tízórás fesztivált a jelképes összegért megváltott online közvetítésen követtem, családi körben. Nekünk tetszett, de már a Rockstation szerkesztősége is megosztott ebben a kérdésben, nem is beszélve a nagyközönségről.