A W.E.T. egy svéd-amerikai hard rock formáció, ami olyan, mint a balatoni büfék: csak ideiglenesen üzemel. A húzónév Jeff Scott Soto énekes, az Apex az ötödik nagylemezük.

Amikor Marty McFly a Space Marine harcosokkal az oldalán összecsap a Teremtés Oszlopa alatt a Mártír Hódokkal i.u. 40000-ben...Eskü, jól vagyok és nem a Grazból jelentkezek be, csak az elmúlt pár hét zavaros volt és ezen a feldolgozandó lemezek sem segítettek. A Diktátor alulmúlta önmagát, a Slogan újra összeállt, de minek (?), és a Twister sem újult meg nagyon.... De mindig találni olyan kincseket is ám! Most is van pár....

Vannak pillanatok, amikor legszívesebben hátat fordítanék a metalzene jövőjének és onnantól kezdve kizárólag a múltbéli klasszikusokkal tölteném ki a szabadidőm zeneperceit. De amikor olyan zenekarok bukkannak fel a színtéren, mint az ex-Massacre-tagokból verbuválódott floridai death/thrash metal banda, az Inhuman Condition, akkor azonnal visszatér a metalzenébe vetett hitem és rögvest billentyűzetet ragadok, hogy világgá kürtöljem e csodás hírt.

Ezúttal a végén kezdem: a Mclusky visszatérő lemeze 5 koponya, szóval nem is kell tovább olvasni. Esetleg lehet még lejjebb tekerni a videóig, mert abból nagyjából kiderül, hogy milyen fasza a The World Is Still Here And So We Are, utána viszont javasolnám a teljes album lejátszását a preferált eszközön keresztül jól megtolva hangerővel.

A svéd származású Monolord szinte a semmiből robbant be a doom köztudatba és már az első lemezével maga alá gyűrte a műfaj rajongóit. Ritka az, hogy valaki már az első albumával kultikussá váljon, az pedig még ritkább, hogy a második album egy ilyen debütálás után megállja a helyét. Tíz éves a Vænir.

A hatvanas évekbeli LSD-tripek talán egyetlen pozitív hozadéka a pszichedelikus rockzene létrejötte, mely az akkoriban megjelent rocktörténeti mérföldkövek jelentőségén túl még hat évtizeddel később is szépen virágzik (igaz, a kilencvenes években az elektronikus zenékbe is átszivárgott a pszichedelia mint olyan, és ebben a formában vette át az ízlésformálás gyeplőjét).

A Linkin Park mindig is érdekes helyet foglalt el a szívemben. Szerettem is meg nem is. Jó is volt, de közben valahol azt éreztem, hogy mégsem száz százalékos. Sokkal közelebb éreztem magamhoz tini éveimben a Limp Bizkit-et (mondjuk ez nem változott) de mégis van valami megmagyarázhatatlan erő ebben a zenekarban is, ami miatt még ma is hallgatom. A zenekar indulását bemutató könyv pedig remek alkalom volt, hogy újra elővegyem a diszkográfiát és lepörgessem. Szerintem, ilyen A Csúcsra vezető út.

Nem is tudom, hogy mi volt a meglepőbb, hogy a Puddle Of Mudd új albummal jelentkezik vagy az, hogy a zenekarról most nem amiatt hallok, hogy az énekes, Wes-t megint letartóztatták. Még inkább meglepetés, hogy van kiadó, aki ennyi bukta után még bízik ebben a zenekarban és kiadja a hetedik stúdió albumot Kiss The Machine címmel. Meglepetés szót használtam már? Csak azért mert ez a kiadó a Nuclear Blast…

A régi hazai demó felvételek lelkes gyűjtőjeként fél évtizede meglepetésként ért a hír, miszerint a somogyi Butchers újjáalakult. Bár az utóbbi kifejezés helyett az újra aktivizálta magát lenne az adekvát megállapítás. Az egykori négyes tagjai közül ugyanis a gitáros/énekes Betlehem József és az ütős Dernanecz Zsolt azok, akik negyedszázad múltán ismét hangszereket ragadtak. A két zenész célja az volt, hogy igazságot szolgáltassanak a régi Butchers szerzemények egy részének, úgy, hogy az általuk arra érdemesnek ítélt korai dalaikat újra rögzítik.

Negyedik nagylemezéhez érkezett a 2014-ben gründolt budapesti instrumentális post-rock zenekar, a TÖRZS. A Menedék május 16-án jelenik meg a Pelagic Records gondozásában. A Balázs Soma - gitár, Nyitray Dániel - basszusgitár és Lehoczky Zsombor - dobok alkotta trió öt számot rögzített az új albumhoz, melyek mindegyike egy-egy melankolikus utazás az emlékek birodalmába, lassan csordogáló kis patak az audiovizualitás erdejében.

Sötét fellegek gyülekeznek Európa ege felett. Lengyelország újra ránk szabadítja a gonoszt és annak minden formációját. Ha pedig ez sem lenne elég, akkor megtudhatod, hogy a jó Isten milyet is székel. Na, izgalomba jöttél? Itt van a Behemoth tizenharmadik stúdióalbuma a The Shit Ov God!

A Ballbreaker nagyon sokáig az egyik kedvenc AC/DC albumom volt. Nem is tudom, hogy miért szerettem annyira, miért állt ennyire közel a szívemhez. Volt benne valami különlegesség, ami magával ragadott miközben én a hetedik életév felé trappoltam. Na, de milyen így harminc év távlatából ez a lemez? Simogassuk meg és kiderül, hogy harap-e még?

A rendhagyó kislemezről írt ajánlóból terjedelmi okok miatt kispóroltam a magyarázkodást, a Kraftwerk szerepeltetését indokló lehetséges miértek felsorolását. Most se mennék bele a részletekbe, tényleg csak néhány példát hoznék fel arra, hogy rocker körökben miért nehezen megkerülhetők az elektronikus zene ’70-es évekbeli német úttörői.

Manapság nem túl gyakori, hogy egy zenekar bemutatkozó albuma rögtön nagykiadós hátteret kap, főleg nem egy olyan irányban, mint a garázspunk, pláne, ha az a nyolcvanas éveket idéző, ma már megmosolyogtató sátánista körítéssel van megszórva. A Teen Mortgage mégis megugrotta ezt a lécet, a Devil Ultrasonic Dream pedig nem is tököl sokat, egy nagyon izmos, punkos anyaggal találkozik, aki rászánja magát arra, hogy meghallgassa a duó debüt albumát.

A Platon Karataev azon zenekarok közé tartozik, akik albumról albumra újraértelmezik önmagukat, miközben mindig megőriznek valamit abból az érzékenységből, ami az első pillanattól meghatározta őket. 

A politikai és társadalmi témákat koncepciózus módon feldolgozó zenekarok (sajnos) soha nem szenvednek ihlet hiányban, hiszen mindig van kire és miért dühösnek lenni, egyedül azon kell törni a fejüket, hogy milyen zenei aláfestést kapjon a mondanivaló.

A Deafheaven a 2010-es évek meghatározó csapata volt. Ott voltak az elsők közt, akik vegyítették a black metalt a shoegaze elszállós, álmodozós soundjával, a 2013-as Sunbather pedig elég nagy hullámokat vert az undergroundban. Persze, ahogy az egy új hangzásvilágnál lenni szokott, legalább annyi utálat szakadt a nyakukba, mint rajongó. Nekem eddig nagyjából semleges volt a csapat, a Sunbather tetszett, de nem gyakorolt akkora hatást rám, mint például az Alcest. Később el is vesztettem a fonalat velük kapcsolatban, a legutóbbi Infinite Granite-nál pedig elfogadtam, hogy ez már nem nekem szól. Érdekes módon a legújabb Lonely People With Power teljesen visszakanyarodott a korai érához, sőt ennyire agresszívak talán még sosem voltak.

A svájci Borgne még az előző évezred végén alakult, azaz manifesztálódott, lévén a formáció mögött az induláskor egyetlen személy, bizonyos Bornyhake állt. Ha a LADLO kiadó neve önmagában ugyan nem, a lemez borítója a fekete fém territóriumán belül kevésbé járatosak számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy emberünk annak idején a „pokoli ricsaj” mellett kötelezte el magát.

Vajon a doom metal mint műfaj, miért nem lépte át sosem (kis túlzással) az underground küszöbét? Pedig a világ egyik leghatalmasabb metalbandájától, a Black Sabbathtól eredeztethető. Az, hogy a csigalassú ütemekre épülő, vegytiszta doombandák kissé öncélú húrtépése nem hatol át minden falon, még érthető is, de hogy egy olyan heavy/doom metal zenekar, mint például a Warlung, miért nem tarolta még le a fél világot, az hatalmas kérdőjeleket állít fel számomra.

Nemrégiben megjelent a Scowl második nagylemeze, ami valamilyen szinten stílusbeli változást hozott az egyelőre még csak a második nagylemezénél járó, bár több EP-n is túllevő zenekarnál. Most akkor ez milyen zene? A nu metal mellett a visszatér a grunge is? Kapunk egyáltalán választ a kérdésekre?