Oroszországról az elmúlt pár évben nem sok jót hallunk. Ettől függetlenül most hoztunk nektek egy orosz zenekart, akik valami varázslatosat alkotnak. Itt van az Anti-Object Task Force bemutatkozó OKO EP-je.
Oroszországról az elmúlt pár évben nem sok jót hallunk. Ettől függetlenül most hoztunk nektek egy orosz zenekart, akik valami varázslatosat alkotnak. Itt van az Anti-Object Task Force bemutatkozó OKO EP-je.
Groteszk egy ennyire népszerű zenekarnak, mint az Iron Maiden bármelyik albumát „méltatlanul elfeledettnek” titulálni. Pedig ezt a jelzős szerkezetet nyugodtan odabiggyesztjük az éppen ma negyvennégy éve megjelent, a zenekar nevét viselő bemutatkozó album címe elé.
A Les Acteurs de l’Ombre Productions jóvoltából az utóbbi években mélyebben is beleáshattam magam a francia black metal mozgalom történéseibe. Mégis úgy érzem, hogy csak a felszínt kaparászom. A nyelvtörővel is felérő nevet választott kiadó szőnyegbombázás-szerűen szórja a promóciós anyagokat, melynek eredményeként célba ért a MÒR aktuális kiadványa is.
Soha nem voltam egy elvakult High On Fire rajongó. Azonban idén valami totálisan beütött nálam. A Cometh The Stormot úgy vártam, mint a Messiást, noha, Matt Pike messiásról alkotott képét már korábban megismertük. A Burning Down című dal azonban mégis megbabonázott és a megjelenése óta kevés nap telt el, hogy ne hallgattam volna meg. Ilyen szintű kíváncsisággal estem neki a kilencedik stúdióalbumának.
Nagy a nyüzsgés az amerikai progresszív metalcore, az ERRA háza táján mostanság. Jesse Cash nemrégiben adta ki második szólólemezét Ghost Atlas címen, majd április 5-én jelent meg a banda legújabb, sorban hatodik nagylemeze a Cure. A 2021-es önmagukról elnevezett, meglehetősen kísérletező és egyben sikeresnek mondható nagylemez után izgalmas kérdés volt, hogy merre tovább, vajon, ezúttal milyen meglepetésekkel szolgál az ERRA.
A finn Sonata Arctica azzal hergelte a törzsközönségét, hogy legújabb nagylemezével visszatér a gyökereihez, és a korai időszakukra jellemző tempós, dallamos power metal dalokkal pakolja tele. Lássuk, mennyire tartották be a hangzatos ígéretüket! Spoiler: félig.
Új zenekarok után kutakodni már nem is csak szórakozás a számomra, hanem kötelesség. Minden reggel, amikor a gép előtt kezdem a napot az egyik első dolgom megnézni, hogy milyen friss zenéket pakoltak fel a kedvenc YouTube csatornámra. Az idei év eddig nem túl kecsegtető, de talán most a március végével, április elejével elkezdenek jönni a jobb lemezek. Kapásból itt van az O ZORN! Vermillion Haze című albuma!
A Nirvana mindig is egy megosztó banda lesz. Vannak, akik szerint kinyírták a metal zenét, mások szerint eladták magukat, megint mások viszont elvakultan rajonganak értük. A zenekarnak minden bizonnyal voltak hibái, de az is biztos, hogy a három stúdió albumon sose ismételte magát a zenekar. Nézzük is meg, hogyan is kezdődött ez az egész, hiszen a Bleach harmincöt éves és nem mellesleg most harminc éve annak, hogy itt hagyott minket a legenda.
A kanadai hard rock csapat ismét visszatért, kis híján az eredeti felállásban. De ami még fontosabb, hogy van egy csokorra való új daluk is, nem is rosszak!
A progresszív metalra, mint színtérre sosem tekintettem Ausztrália kapcsán – ez a kijelentés egyébként részemről az ausztrálok viszonylatában az összes további fémzenei irányzatra nézve is áll. Ehhez képest a kontinensről – gyors fejszámolás után – legalább féltucatnyi olyan zenekart tudnék említeni, mely a nemzetközi mezőnyben többé-kevésbé ezen a nyomvonalon mozog, mégsem egymás másolatai, sőt nem is egy tőről fakadnak – Vanishing Point, Eyefear, Karnivool, Voyager, Ne Obliviscaris, Vipassi, Alchemist. Akad itt AOR-os, alternatív beütésű, szanaszét technikázott, popos, instrumentális, poweres és ki tudja, még milyen fajtájú-formájú progresszív alakulat. Számomra most ehhez a sorhoz csatlakozott a Brisbane-i Caligula’s Horse is.
Tavaly ősszel egy rendhagyó megosztott kiadvány jelent meg a hazai underground egy jól és egy kevésbé ismert formációjától. A kazetta – ha az információforrásaim nem tévednek – a Marblebog történetének záró köve. A negyedszázados múltra visszatekintő és háta mögött több tucatnyi kiadványt tudó formációt a név mögött álló Varga Gábor előzőleg már két esetben is elbúcsúztatta, de ezidáig mindkét alkalommal volt visszaút.
Az idejét se tudom annak, hogy mikor találtam utoljára egy olyan zenekart, akiről úgy gondoltam, hogy érdemes egy RockNuggets-et írni. Pedig naponta három-négy új anyag lepörög a lejátszóban és semmi. Azonban az allergiaszezon elindulásával megérkezett a Daevar Amber Eyes lemez is, ami mellett azonban nehéz elmenni.
A fiatal svéd hard rock csapat március közepén adta ki a harmadik nagylemezét. A 11 friss dalt rejtő The Jungle Revolution egyértelmű előrelépés a két évvel ezelőtti elődjéhez képest.
Három éve január elsején, rengeteg hazai underground rajongó lélegzete állt el pár másodpercre mikor bejelentették, hogy hivatalosan is megalakult a Nagyúr, ami egykori Isten Háta Mögött és Dereng tagokat foglal magába. Azóta eltelt pár év, és most itt van egy újabb EP a zenekartól.
Olaszország a tavalyi év folyamán nagyon belopta magát a szívembe. Nagyon sok jó zenekart ismertem meg csizma száráról. Ezek a zenekarok amellett, hogy jó zenét csinálnak, rendkívül kedvesek is, a zenészekkel jókat lehet beszélgetni. Amikor megtudtam, hogy a catania-i illetőségű Haunted új lemezt hozott ki, egyből rámentem az új lemezre. Megérkezett a Stare At Nothing.
A trap műfaját nem értem pedig abszolút kaleidoszkóp-szerű ízléssel bírok, amibe belefér a rocktól kezdve, a hip-hopon át az elektronikus zenéig kb. minden, viszont a kattogásra rápofázó rapperekkel nem sikerült eddig barátságot kötni. Ez valószínűleg a jövőben sem fog radikálisan változni, azonban az idén 70(!) éves Kim Gordonnak köszönhetően eztán némiképp talán megengedőbb leszek.
Az albumsimogatók többsége azért úgy néz ki, hogy mielőtt neki ülnék a cikknek, előtte jó párszor meghallgatom, felidézem az albumot. Most ez marhára nem így alakult, sőt a cikk végéig az albumot sem indítottam el, mert minden jött magától. Hiszen egy olyan lemez tizedik születésnapját ünnepeljük, ami annyira része volt az életemnek, minthogy reggel megmosakszom. De mi az, hogy volt? Még most is az egyik legjobb magyar lemeznek tartom a Soundtrack Of Our Friendshipet a Haw előadásában.
A 2010-es évek elején szökkent szárba, majd néhány éven belül külön, de mégis nevesítetlen alirányzattá vált a heavy metal azon oldalhajtása, melynek képviselői tudatosan csinálnak magukból viccet, poént vagy egyenesen giccset. Az irányzat képviselőit és a tekintélyes számú rajongótábort nem áll szándékomban azzal sértegetni, hogy példákként konkrét neveket emlegessek. A többség bizonyára akár anélkül is tud említeni néhány maszkos, kardozós-kalapácsos, szuperhősös csapatot, hogy bármelyik formáció ténykedését figyelemmel kísérné.
Régi berögződés, egyúttal bármikor puffogtatható közhely a harmadik nagylemez jelentősége, kvázi vízválasztó jellege. A világ peremén című friss CD kapcsán pedig a két év múlva már az alapítása harmincadik évfordulóját ünneplő Dying Wish esetében is felhívható ez a bizonyos harmadik albumos dolog.
A komlói Malediction története a hazai underground viszonylatában is egy rendhagyó fejezet. A lassan három évtizedes múltra visszatekintő zenekar neve mögött mindössze egyetlen nagylemez sorakozik, noha papíron az 1996-os alapítás óta folyamatosan léteznek.