Bevallom őszintén egy kicsit nehezen álltam neki ennek a lemezismertetőnek. Vajon mi olyat lehet még a metalcore égisze alatt művelni, ami egyszerre hozza azokat a műfaji sajátosságokat, amiért szeretjük, de mégis mentes a kliséktől és felkelti a figyelmet. Előre is elnézést a hardcore rajongóktól, de szubjektív mércével nálam a  Fit For A King a stabilan átlagos besorolás alá esett, vagyis elvagyok velük, de nem villanyozott fel különösebben. Szóval ebből a helyzetből kiindulva kezdtem kóstolgatni a banda nyolcadik nagylemezét, hogy aztán jól pofán vágjon a felismerés, hogy ez bizony nagy buli lesz a megrendezett káoszban.

Néha elolvasom a korábbi írásaimat, például ha éppen olyan banda lemezén ügyködöm, ahol az előzményt is én szakértettem és mivel megérkezett az új Deftones, illetve anno az Ohms tőlem kapta az öt piros koponyát, most ismét vissza lapoztam az internetet.

A No Rain, No Flowers beharangozóját olvasva az volt az első reakcióm, hogy de hiszen épphogy néhány hónapja jelent meg az Ohio Players… Majdnem. Ha egyelőre még csak eseti jelleggel is, de negyven felett hajlamos megborulni az ember időérzéke, viszont egy gyors „utána lapozást” követően kiderült, hogy nem is tévedtem olyan sokat. Ugyanis múlt júniusban írtam a legutóbbi The Black Keys korongról. És ha nem állna fenn a lebukás veszélye, most simán átmásolhatnám ide az akkori gondolataimat, beleértve a pontszámot is.

Ha a post punkhoz hasonlóan legalább elméleti síkon létezik a post pop punk is, akkor a Good Charlotte nevet első körben abban a dobozban érdemes keresgélni, vagy legalábbis annak környékén. A pop felirat közelében, a punktól nézve nehezebben belátható távolságban.

Régóta nem volt RockNuggets, itt az ideje, hogy megtörjük a csendet, egy újabb doom zenekarral, akikre a jövőben lehetséges, hogy érdemes lesz jobban figyelni. Ez a zenekar pedig nem mást, mint a Knifesmoke, akik most jelentkeztek az Evil Eye című legújabb albumukkal.

Kétlem, hogy a negyveneseknél fiatalabb generációknak bármit is mondana ez a szokatlan nevet viselő zenekar. A név alapjául szolgáló August Förster amúgy egy német zongoragyártó vállalatot takar, de ennek a formáció által képviselt zenei világ szempontjából voltaképp semmi jelentősége – hacsak annyi nem, hogy a billentyűs hangszerek meghatározó szerepet játszottak náluk.

Ha Brann Dailor neve szóba kerül az első dolog, amire sokan gondolnak, az a Mastodon. Nem is meglepő, hiszen a dobos elképesztő teljesítményt nyújt a zenekarban. De mindenkinek kellenek kikacsintások, ahogy Troy is több projektben van benne, Bill is John Garciával (Kyuss) alkot, így várható volt, hogy csak idő kérdése és Dailor is kitalál valamit. Így jött létre pár éve az Arcadea, akik most a második albumukkal jelentkeztek.

Első nagylemezét készül megjelentetni augusztus 15-én az erdélyi death/grind formáció, a Treasondom. A The Flesh Consumes The Mind a lengyel Defense Records és a cseh Maximed Records közös gondozásában érkezik. A srácok megküldték nekünk az anyag előzetesét, mi pedig kaptunk az alkalmon, hogy írjunk róla (naná, hiszen mocskos jó lett).

Alice Cooper nem pihen. A legújabb nagylemez elkészítéséhez meghívta az eredeti Alice Cooper Band még élő tagjait, hogy együtt idézzék fel a korai 70-es évek hangulatát. Vajon sikerült?

Bruce Springsteen az utóbbi években egyfajta karrierösszegzésre koncentrált. Ennek jegyében Amerikában születtem címmel megjelent egy minden részletre kiterjedő memoárja, majd kihozott egy feldolgozáslemezt, tavaly augusztusban pedig egy válogatás kapcsán emlegettük a nevét.

Bár a trió a kezdetektől fogva a veterán francia underground kiadó hátterével üzemel, mégsem számítanak különösebben bejáratott névnek. Még a saját portájukon, a doomos, stoneres rock/metal vonalon belül sem.

Hiába a Depresszió és Leander Kills, mint húzónevek, a 2017-es lemezeik nem hagytak maradandó nyomot. Így hát a kisebb bandákra, inkább a radar alatt lévő, underground zenekarokra hárult a feladat, hogy kellemesebb pillanatokat elhozzák - vagy épp a legviccesebbeket. De itt voltak, kéznél voltak és bírták a nyomást és megmentették az epizódot.

Példátlan, de legalábbis rendhagyó eset, ha egy zenekar a legutóbbi sorlemezének kiadását követő három és fél évtized elteltével is aktív. Ráadásul nemcsak papíron az, hanem élőben, vagyis koncert-fronton is működik. Bár a The Sisters of Mercy legutóbb úgy negyven évvel ezelőtt üzemelt a hagyományos értelemben vett zenekarként – azóta a név lényegében Andrew Eldritch frontembert és aktuális zenésztársait takarja –, de még manapság is koncertez(get)nek.

A bárpultnál söröző erősen far-dekoltált hölgyek tudtommal (hivatalosan) nem képezik a brit kocsmakultúra részét, első sorban a Kazinczy utcát szanaszét pisáló legénybúcsús hordák fantáziájában élnek, de például a Panic Shack bemutatkozó albumának borítóját is egy ilyen csendélet díszíti.

Ahhoz képest, hogy a hard rock egyre kevesebb hallgatót mozgat meg, továbbra is rengeteg zenekar működik a színtéren. Ilyenkor – már a nagy számok törvénye miatt is – érhetnek minket meglepetések, kellemesek és kevésbé pozitívak egyaránt.

Alig pár héttel a birminghami Back To The Beginning, az utolsó hivatalos Black Sabbath koncert után Ozzy Osbourne itt hagyott bennünket. Tudtuk, hogy nagyon beteg, de ettől még sokkoló volt a hír. Ennek árnyékában az MMA új epizódja is egy főhajtással emlékezik a legendás Ozzy-ra és megpróbálunk azzal adózni emléke előtt, hogy metalt hallgatunk. Újabb több, mint húsz album mindeféle stílusban 2017 magyar lemezeiből. Biztos találsz magadnak itt csemegét.

A Slaughter To Prevail harmadik nagylemeze, a Grizzly nem csupán hangosabb vagy erőszakosabb folytatása a korábbi anyagoknak, hanem egy tudatosan megkomponált szörnyeteg. Az extrém metal világának orosz–brit vegyülete az elmúlt tíz évben szépen küzdötte fel magát a deathcore elitjébe, és mára már nem igazán lehet megkerülni őket  sőt, talán nem is érdemes. A 13 számos lemez brutális, mégis tematikailag és érzelmileg mélyebb rétegeket érint. Több dalban megjelenik a képmutatás, a hatalommal való visszaélés, a kulturális különbözőségek okozta káosz, valamint a nihilista világ minden nyavalyája. Na és persze maga Will Putney ül a produceri székben, aki ismét kristálytisztára polírozta a káoszt. A dobok és a basszus úgy löknek előre, mint a Transzszibériai Expressz, miközben Alex Terrible vokálja olyan dimenziókat érint, ahol már nemcsak a harag, hanem a fájdalom is megmutatkozik.

Szeptember végén, a High Roller Records gondozásában érkezik a német thrash metal intézmény, a Paradox kilencedik stúdióalbuma. A Mysterium című lemez érdekessége, hogy maga az alapító, Charly Steinhauer játszott az összes húros hangszeren, programozta a dobokat és természetesen énekelt is, ahogy a produceri feladatokat szintén teljes egészében egyedül végezte. Csak a masterelés maradt Patrick W. Engels hozzáértő kezeire.

Az előző évtized végére a Rivers of Nihil, a prog/technical death metal színtér egyik legnagyobb húzónevévé és reménységévé nőtte ki magát. A 2018-as Where Owls Know My Name jó pár ligával magasabbra reptette őket. Azóta sem gyakran látni az undergroundból ekkora ugrást, mostanában a Blood Incantationnek sikerült hasonló. Nihilék a covid idején rukkoltak elő a folytatással (The Work), ami már koránt sem aratott olyan egyértelmű sikert, mint az elődje. Ironikus módon maga az album is az elvárások súlyáról, a zenekarra nehezedő nyomásról szól. Az énekes Jake Dieffenbach ki is lépett ennek következtében, a helyét pedig a háttérvokalistából előlépett Adam Biggs basszer vette át. Időközben leigazolták Andy Thomast a Black Crown Initiateből, a hatása pedig megkérdőjelezhetetlen jelen album tárgyánál.

Az elmúlt hetekben, napokban sokan megemlékeztek Ozzy Osbourne-ról és a Black Sabbath-ról, egy ilyen online beszélgetésben került szóba a Nativity in Black válogatáslemez. Miután újra előszedtem és jónéhányszor végighallgattam, elhatároztam, hogy mesélek róla, hátha lesz olyan olvasónk, aki még nem ismeri. A többiek pedig nosztalgiázhatnak egyet.