Mindig izgalommal tölt el, ha egy doombanda lemezéről írhatok. Izgalmas akkor is, ha az anyag a repetitív monotonítás mocsarában dagonyázik, és akkor is, ha dalok szerkezeti íve nem éppen a könnyedén befogható hullámhosszon sugároz.

A Sammy Hagar-féle Van Halen negyedik lemeze, azaz a Van Hagar-korszak utolsónak bizonyult stúdióalbuma idén januárban töltötte be a harmincat. Az általános vélekedés az, hogy ’90-es évek közepén, a grunge, a pop punk, illetve az épp szárba szökkenő nu metal össztüzében megjelent Balance – az előző VH nagylemez után szabadon – egy újabb hangos F.U.C.K. volt az aktuális rockzenei trendek irányába.

Mint mindenki, természetesen én is a zenészek személye miatt vártam ezt a lemezt. Sőt, ha a szívemre teszem a kezem, önmagában az egyik gitáros, Rick Hunolt neve elegendő volt ahhoz, hogy az agyamba véssem az Addicted To Power megjelenésének dátumát. Az Exodus legendás gitártandemének egyik feleként ismert RH több mint két évtizede nem működött közre thrash metal lemezen.

A Loeffler fivérek már több mint két évtizede egyensúlyoznak a súlyos, sötét és a szórakoztatóan dallamos zenei atmoszféra határán. Hol igazán elementáris lemezeket adtak ki, hol pedig kissé fáradtabb, kevésbé inspiráló anyagokkal jelentkeztek. A frissen megjelent Bright As Blasphemy különleges mérföldkő, ugyanis ez az első albumuk az Epic Records-tól való távozásuk után, ami teljes függetlenségben készült, kvázi DIY anyagként. A kérdés csak az, hogy ez a kreatív szabadság az előnyére vált-e a 10. nagylemeznek, vagy inkább a hiányosságok érződnek rajta? 

Rendhagyó helyzetben vagyok ezzel az ajánlóval. A zenekar múltját és hazai – nem létező – státuszát tekintve nem is a címben szereplő lemezről, hanem annak apropóján magáról az együttesről kellene ajánlót írnom. Az első The Doors lemez megjelenésének évében, szóval majdnem hat évtizede a nevet adó városban alapított zenekar az amerikai rockzene egyik legmélyebbre nyúló oldalgyökere. Nincs közük a Woodstock-i generációhoz, a folk rock kortárs képviselőihez, ahogy a ’60-as évekbeli surf rockhoz sem. Annál inkább a jazz-hez, meg érintőlegesen a kezdeti soft rockhoz.

A Római Klub a semmiből robbant az arcomba és a klipes dalukkal egyből felkeltették az érdeklődésem. Egyértelmű volt, hogy  a zenekart górcső alá kell vetni és megnézni, hogy a fiatalok mit is tudnak az első teljes lemezükkel. A nyár végén, augusztus 29-én megérkezett a Lerágott Körmök, amit kíváncsian indítottam a Spotify-on.

A Dynazty, a Europe, a H.E.A.T. és más hasonló bandák tagjaiból verbuvált Crowne zenekart az átlagosnál nagyobb figyelem övezi, a kiadói infószöveg nem átallja egyenesen supergroup-nak nevezni őket. A Wonderland már a harmadik nagylemezük, választott szakterületük pedig a hard rock és a dallamos power metal izgalmas kombinálása. 

Az európai típusú power metal keresztapái elkészítették a tizenhetedik nagylemezüket, és továbbra is héttagú felállásban dolgoznak. A Giants & Monsters tíz dala egy erőteljes formában levő zenekar képét mutatja. 

Valós időben épp ezzel, a hagyományos értelemben véve utolsónak bizonyult sorlemezzel ismertem meg a progresszív rock megalkotóit. A ’90-es évek első felében az MTV ténylegesen is zenecsatornaként működött; ha jók az emlékeim, a Take It Back videoklipjébe egyenesen főműsoridőben sikerült belefutnom. Tizenéves fejjel, háttérinfók hiányában fogalmam sem volt, hogy milyen jelentőségű és mekkora terjedelmű életmű van a zenekar mögött.

A dán old school death metalos Baest-ről a Necro Sapiens kapcsán minden tőlem telhetőt elmondtam, amit mégsem, azt a köztes kiadványuk apropóján igyekeztem pótolni. Az előző stúdiólemez óta több mint négy év telt el, az Aarhus-i szerelvény pedig halad tovább a nyílt és nyílegyenes pályán. Kevésbé szofisztikált formában – ha nem a fenti irányzat képviselőiről lenne szó – akár azt is írhatnám, hogy a dánok azóta is ugyanabban a megállóban vesztegelnek.

A kanadai Three Days Grace-t egyesek hajlamosak a post grunge feliratú dobozba pakolni, még mások elsődlegesen a nu metalt emlegetik velük kapcsolatban. Nos, az együttes bár a Badmotorfinger, a Nevermind, illetve a Ten megjelenését követő évben, azaz 1992-ben alakult, a Seattle-i zenekarok épp akkor törték át a mainstream kapuit. Szóval a post grunge nem épp helyénvaló kategória az Ontario-i ötös esetében, ahogy a nu metal sem igazán az, mivel utóbbi irányzat kezdetét a kánon az 1994-es első Korn lemeztől datálja.

Megvan az az anekdota, hogy a legfinomabb újházis tyúkhúslevest is tönkre tudja tenni egyetlen csipetnyi tyúkszar? Hát valami ilyesmi történt ebben az epizódban is. Majdnem hiba nélküli epizód lett volna remek epizódokkal, kisebb hullámvölgyekkel, ha nincs a The Abyss of Desolation nevű egyszemélyes hadsereg, aki keresztbefosta ezt a részt. Ilyen rettenetes album rég került a kezeim közé. Adj erőt...! Kis híján a földig rángatta a színvonalat, de szerencsére a túloldalon olyan lemezek lógtak ki a sztratoszféráig, mint a Perihelion, az Aebsense, vagy a Nadir vagy épp az Orfeus lemeze. Megúsztuk :)

Ha a karácsonyi albumot nem számolom, a Jethro Tull 1999 és 2022 között lemezes fronton nem hallatott magáról. 2022-től viszont maximális, a kortársakhoz viszonyítva egyenesen értelmezhetetlen fordulatszámon üzemel Ian Anderson zenekara. Azóta ugyanis három új nagylemezzel lettünk gazdagabbak - ezekről ITT, ITT és ITT írtunk.

Bevallom őszintén egy kicsit nehezen álltam neki ennek a lemezismertetőnek. Vajon mi olyat lehet még a metalcore égisze alatt művelni, ami egyszerre hozza azokat a műfaji sajátosságokat, amiért szeretjük, de mégis mentes a kliséktől és felkelti a figyelmet. Előre is elnézést a hardcore rajongóktól, de szubjektív mércével nálam a  Fit For A King a stabilan átlagos besorolás alá esett, vagyis elvagyok velük, de nem villanyozott fel különösebben. Szóval ebből a helyzetből kiindulva kezdtem kóstolgatni a banda nyolcadik nagylemezét, hogy aztán jól pofán vágjon a felismerés, hogy ez bizony nagy buli lesz a megrendezett káoszban.

Néha elolvasom a korábbi írásaimat, például ha éppen olyan banda lemezén ügyködöm, ahol az előzményt is én szakértettem és mivel megérkezett az új Deftones, illetve anno az Ohms tőlem kapta az öt piros koponyát, most ismét vissza lapoztam az internetet.

A No Rain, No Flowers beharangozóját olvasva az volt az első reakcióm, hogy de hiszen épphogy néhány hónapja jelent meg az Ohio Players… Majdnem. Ha egyelőre még csak eseti jelleggel is, de negyven felett hajlamos megborulni az ember időérzéke, viszont egy gyors „utána lapozást” követően kiderült, hogy nem is tévedtem olyan sokat. Ugyanis múlt júniusban írtam a legutóbbi The Black Keys korongról. És ha nem állna fenn a lebukás veszélye, most simán átmásolhatnám ide az akkori gondolataimat, beleértve a pontszámot is.

Ha a post punkhoz hasonlóan legalább elméleti síkon létezik a post pop punk is, akkor a Good Charlotte nevet első körben abban a dobozban érdemes keresgélni, vagy legalábbis annak környékén. A pop felirat közelében, a punktól nézve nehezebben belátható távolságban.

Régóta nem volt RockNuggets, itt az ideje, hogy megtörjük a csendet, egy újabb doom zenekarral, akikre a jövőben lehetséges, hogy érdemes lesz jobban figyelni. Ez a zenekar pedig nem mást, mint a Knifesmoke, akik most jelentkeztek az Evil Eye című legújabb albumukkal.