Alice Cooper nem pihen. A legújabb nagylemez elkészítéséhez meghívta az eredeti Alice Cooper Band még élő tagjait, hogy együtt idézzék fel a korai 70-es évek hangulatát. Vajon sikerült?

Bruce Springsteen az utóbbi években egyfajta karrierösszegzésre koncentrált. Ennek jegyében Amerikában születtem címmel megjelent egy minden részletre kiterjedő memoárja, majd kihozott egy feldolgozáslemezt, tavaly augusztusban pedig egy válogatás kapcsán emlegettük a nevét.

Bár a trió a kezdetektől fogva a veterán francia underground kiadó hátterével üzemel, mégsem számítanak különösebben bejáratott névnek. Még a saját portájukon, a doomos, stoneres rock/metal vonalon belül sem.

Hiába a Depresszió és Leander Kills, mint húzónevek, a 2017-es lemezeik nem hagytak maradandó nyomot. Így hát a kisebb bandákra, inkább a radar alatt lévő, underground zenekarokra hárult a feladat, hogy kellemesebb pillanatokat elhozzák - vagy épp a legviccesebbeket. De itt voltak, kéznél voltak és bírták a nyomást és megmentették az epizódot.

Példátlan, de legalábbis rendhagyó eset, ha egy zenekar a legutóbbi sorlemezének kiadását követő három és fél évtized elteltével is aktív. Ráadásul nemcsak papíron az, hanem élőben, vagyis koncert-fronton is működik. Bár a The Sisters of Mercy legutóbb úgy negyven évvel ezelőtt üzemelt a hagyományos értelemben vett zenekarként – azóta a név lényegében Andrew Eldritch frontembert és aktuális zenésztársait takarja –, de még manapság is koncertez(get)nek.

A bárpultnál söröző erősen far-dekoltált hölgyek tudtommal (hivatalosan) nem képezik a brit kocsmakultúra részét, első sorban a Kazinczy utcát szanaszét pisáló legénybúcsús hordák fantáziájában élnek, de például a Panic Shack bemutatkozó albumának borítóját is egy ilyen csendélet díszíti.

Ahhoz képest, hogy a hard rock egyre kevesebb hallgatót mozgat meg, továbbra is rengeteg zenekar működik a színtéren. Ilyenkor – már a nagy számok törvénye miatt is – érhetnek minket meglepetések, kellemesek és kevésbé pozitívak egyaránt.

Alig pár héttel a birminghami Back To The Beginning, az utolsó hivatalos Black Sabbath koncert után Ozzy Osbourne itt hagyott bennünket. Tudtuk, hogy nagyon beteg, de ettől még sokkoló volt a hír. Ennek árnyékában az MMA új epizódja is egy főhajtással emlékezik a legendás Ozzy-ra és megpróbálunk azzal adózni emléke előtt, hogy metalt hallgatunk. Újabb több, mint húsz album mindeféle stílusban 2017 magyar lemezeiből. Biztos találsz magadnak itt csemegét.

A Slaughter To Prevail harmadik nagylemeze, a Grizzly nem csupán hangosabb vagy erőszakosabb folytatása a korábbi anyagoknak, hanem egy tudatosan megkomponált szörnyeteg. Az extrém metal világának orosz–brit vegyülete az elmúlt tíz évben szépen küzdötte fel magát a deathcore elitjébe, és mára már nem igazán lehet megkerülni őket  sőt, talán nem is érdemes. A 13 számos lemez brutális, mégis tematikailag és érzelmileg mélyebb rétegeket érint. Több dalban megjelenik a képmutatás, a hatalommal való visszaélés, a kulturális különbözőségek okozta káosz, valamint a nihilista világ minden nyavalyája. Na és persze maga Will Putney ül a produceri székben, aki ismét kristálytisztára polírozta a káoszt. A dobok és a basszus úgy löknek előre, mint a Transzszibériai Expressz, miközben Alex Terrible vokálja olyan dimenziókat érint, ahol már nemcsak a harag, hanem a fájdalom is megmutatkozik.

Szeptember végén, a High Roller Records gondozásában érkezik a német thrash metal intézmény, a Paradox kilencedik stúdióalbuma. A Mysterium című lemez érdekessége, hogy maga az alapító, Charly Steinhauer játszott az összes húros hangszeren, programozta a dobokat és természetesen énekelt is, ahogy a produceri feladatokat szintén teljes egészében egyedül végezte. Csak a masterelés maradt Patrick W. Engels hozzáértő kezeire.

Az előző évtized végére a Rivers of Nihil, a prog/technical death metal színtér egyik legnagyobb húzónevévé és reménységévé nőtte ki magát. A 2018-as Where Owls Know My Name jó pár ligával magasabbra reptette őket. Azóta sem gyakran látni az undergroundból ekkora ugrást, mostanában a Blood Incantationnek sikerült hasonló. Nihilék a covid idején rukkoltak elő a folytatással (The Work), ami már koránt sem aratott olyan egyértelmű sikert, mint az elődje. Ironikus módon maga az album is az elvárások súlyáról, a zenekarra nehezedő nyomásról szól. Az énekes Jake Dieffenbach ki is lépett ennek következtében, a helyét pedig a háttérvokalistából előlépett Adam Biggs basszer vette át. Időközben leigazolták Andy Thomast a Black Crown Initiateből, a hatása pedig megkérdőjelezhetetlen jelen album tárgyánál.

Az elmúlt hetekben, napokban sokan megemlékeztek Ozzy Osbourne-ról és a Black Sabbath-ról, egy ilyen online beszélgetésben került szóba a Nativity in Black válogatáslemez. Miután újra előszedtem és jónéhányszor végighallgattam, elhatároztam, hogy mesélek róla, hátha lesz olyan olvasónk, aki még nem ismeri. A többiek pedig nosztalgiázhatnak egyet.

Kis pihenő után folytatjuk a Magyar metal antológia sorozatot, már az ötödik évadnál tartunk, 2017-ből szedjük elő a magyar rock- és metal albumokat.
Erősen bekezdünk gore grind szeleteléssel, csörömpölős thrash-sel és szélsőjobber gyűlölködéssel. De mindig van segítség, most is: A Burnout és az Ördög mellett lesz még pár lemez, ami kihúz minket a bajból.
Ja és jubileum is van... 🤘🔊👌

A Giant egy legendás hard rock csapat, amit a Frontiers kiadó segítségével élesztettek újra. A műfaj komolyabb, dallamosabb válfaját képviselik, amit régen rádiórocknak hívtak, de az AOR címke ma is helytálló. Érdemes volt ismét megpiszkálni a patinás nevet?

Most egy kanadai zenekarral találjuk majd szembe magunkat. Jöhet a MOOCH bemutatkozó anyaga.

Daron Malakian egy eléggé érdekes figurája korunk rock-metal történelmének. Az biztos, hogy a világ egyik legnagyobb zenekarának a gitárosaként nem lehet megkerülni, de vajon szólóban mire képes az öreg nu-metal félisten? Mi van akkor, ha nincs mögött a System Of A Down legénysége? Erre is választ kapunk az új albuma az Addicted To The Violence kapcsán.

Valahol egy sötét, mitikus föld szívében (New York), egy letűnt korban (2025) megszületett a Blood Vulture, egy durva, melankolikus meséket hozó zenei projekt, ami halandóságról, gyászról, őrületről és megszállottságról szól. A saját magát „gótikus sludge”-ként definiáló formáció mögött Jordan Olds áll, aki már közel egy évtizede Gwarsenio Hall néven vezeti a Two Minutes to Late Night talkshow-t, egy hely, ahol ikonikus dalokat parodizálnak a Fleetwood Mac-től a Guns N’ Roses-ig, egy csipetnyi metálos humorral fűszerezve.

Nem kis kíváncsiság volt bennem, hogy mit hoz ezúttal a Born Of Osiris új nagylemeze, hiszen tőlük szokatlan módon négy év is eltelt már a két album között. Persze kislemezekből nem volt hiány, meg azért az izgalmakból is kijutott rendesen hiszen két alapember, előbb Joe Buras majd idén Lee McKinney is lelécelt. Eddig minden BOO lemez tartogatott valami újat és mertem remélni, hogy a megfogyatkozott csapat most is folytatja fáradhatatlan törekvését az innovációra valahol a metalcore és a deathcore határvidékén. Ezúttal viszont már nemcsak az volt a kérdés, hogy a Through Shadows vajon mennyire lesz túl tech, túl prog, túl modern ésatöbbi, hanem a két kulcsember kiválása után sokan már azt találgatták, hogy egyáltalán működik-e még a zenekar.

Már bő két évtizede, hogy megjelent a My Chemical Romance második nagylemeze Three Cheers For Sweet Revenge. A zenekar akkor igen nagyot robbantott, mert az első lemez színvonalát sikerült egyértelműen az egekbe emelni, hogy aztán azt is tovább vigyék a következő albumukon, a The Black Parade-en. De álljunk csak meg egyelőre 2004-ben!

Magazinunk bemutatkozásában azt írjuk, hogy a Rockstation a rockzene minden irányzatával foglalkozó internetes oldal. Bár néhány ortodox olvasónk szereti ezt a metálra leszűkíteni, azért jól megfér itt egymás mellett a legkülönfélébb szubzsánerek sokasága. De mi van akkor, ha mindezek egy lemezen belül, 33 percben koncentrálódnak?