Végre elérkezett az az idő, hogy újra találok izgalmas zenekarokat, olyanokat, amikre felkapom a fejemet és azt veszem észre, hogy újra és újra meghallgatom őket. Most éppen a Belzebitch zenekar legújabb anyagára pörögtem rá teljesen.

Már egy hónap is eltelt azóta, hogy megjelent a dán hard rock sztárcsapat kilencedik nagylemeze. Ezt az időt nagyrészt azzal töltöttem, hogy kiderítsem: bennem van a hiba, vagy a God of Angels Trust tényleg nem annyira ütős, mint az elődje.

Herta Müller A róka volt mindig a vadász című regénye által inspirált Face Without Face a brooklyni székhelyű zenei projekt, a The Do Nothing Machine kilencedik kiadványa. Az EP egy olyan világ hangulatát idézi meg, amelyben az élet Ceaușescu-korszakbeli Romániához hasonló totális rezsim alatt zajlik: ahol az uralom minden árnyalatot eltüntet, az állandó megfigyelés a mindennapok részévé válik, és a magánérzelmek is az állam csataterévé lesznek.

1973-ban egy igen különleges zenei projekt jelent meg Mike Oldfield kezei alól. Az akkor még a tizenkilenc éves zenész rögtön egy olyan zenei örökséget hagyott maga után, amit ha nem is folytatott volna, akkor is örökre beírta volna magát a zenetörténelembe. Ez az anyag aztán 2003-ban újra rögzítésre került, amit nemrégiben újra ki is adtak CD-n és (a 2003-as verziót először) vinylen, ez adta az apropót a visszaemlékezésre.

Nem, a Greatest nem valami soron kívüli válogatás a Birminghamből elszármazott zenekartól. Ez a Greatest ugyanaz a Greatest, ami eredeti formájában még 1998-ban jelent meg, a gyűjtemény most csak egy újrakiadást kapott. A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy maga a Greatest annak idején az egy évtizeddel korábbi Decade című válogatáslemez felfrissített változata volt. Szóval nincs új a nap alatt.

Mindenekelőtt adja magát a kérdés, hogy 2025 közepén mégis mi szükség van egy Sting koncertlemezre?! Nos, épp ez az, amire nem én fogok érdemben válaszolni. Emberünk ugyanis közel négy és fél évtizede abban a ligában focizik, amelynek tagjai kapcsán felesleges bármit is kérdezni, netán számon kérni.

Brit groove-os metalcore, olykor thrash-be is átkukucskáló, technikás zenei alapokkal, energikus énekkel. Ez a negyedik lemezük, három év szünet után jelent meg a legnagyobb független metal kiadónál, és 11 dalt tartalmaz. A nevük egyre fényesebben cseng az undergroundban, nem volt kérdés, hogy egy kóstolómenü erejéig teszek egy kirándulást a világukba.

Nehéz manapság a kemény zenét művelő bandák élete. A legtöbb műfaj szenved a túltelítettségtől, így aztán a klisékből kitörni vágyók közül sokan inkább populárisabb vizekre eveznek a fenntartható siker érdekében. És ezzel az ég világon semmi baj sincs, mert legalább elérnek olyan szegmenseket, hallgatókat, akik eddig reszkettek némi rifftől, a metáltól meg aztán végképp elzárkóztak.

A párizsi katakombák bizarr köztemető és rendhagyó turistalátványosság viszont nem kifejezetten az a tipikus koncerthelyszín, bár egy valamirevaló dark vagy goth rock zenekar bizonyára otthonosan érezné magát a csonthalmok között. Ugyan a Queens Of The Stone Age nem a Christian Death mégis sikerült belakniuk a homályos folyosókat egy ötszámos EP erejéig.

Mivel a Sony Music tavaly ősszel vette át a Pink Floyd katalógusának kezelését, ráadásul nem kevesebb, mint négyszáz millió dollár fejében, nem lehetett kérdés, hogy a konglomerátum rövid időn belül előáll valami meglepő, vagy legalábbis nem feltétlenül várt kiadvánnyal. Jól tudjuk azt is, hogy ugyanez a cégcsoport értő kezekkel ápolja Jimi Hendrix hagyatékát, időnként sosem hallott felvételeket előásva abból a bizonyos feneketlen, képzeletbeli fiókból (például ITT és ITT). A Pink Floyd esetében ráadásul jóval terjedelmesebb az életmű, nagy a merítési lehetőség.

Hosszabb kihagyás után, jelentősen átalakult felállásban, ismét aktív az Inglorious. A brit hard rock egyik nagy ígéreteként indult csapat június elején adta ki az ötödik nagylemezét, amit szimplán római ötössel jelöltek. Sikerült-e révbe érni, vagy továbbra is ígéret marad Nathan James mindenkori zenekara?

A 2016-os évad zárásaként a Bandcamp oldaláról válogattam rock lemezeket. Szinte semmi metal, csak laza és könnyed rock kiadványok. Ismerős visszatérők, ismeretlen zseni albumok és minden, ami a kettő között van. Kincsek kerültek megint a felszínre, csak pár alkalommal kellett kínlódnom... Kényelmes rock korongokkal simítjuk le a 2016-os évet, hogy újult erővel tudjunk nekilátni a következő évadnak.

Van az úgy, hogy egy szőröstökü progikonokból álló társulat elsőre nem billenti fenékbe kellőképpen a hallgatót; nem dobod el tőlük a hajad, nem basz ki a libabőr. Igen, van ilyen. Elsőre. Sőt, második alkalommal is csak erőtlenül rugdos. Aztán, ha még nem untuk meg, akkor érdemes még egyszer megpróbálni. És akkor jön a lórúgás.

Az ezredforduló környéke a hazai metal színtéren a visszatérések, újjáalakulások, visszarendeződések jegyében telt. 1998-tól ismét lett Ossian, és a Gépes kitérő után a Pokolgép szintén aktivizálta magát. Négy évvel később pedig újra lett Akelánk és Moby Dickünk is. Utóbbiak ráadásul épp ’98-ban köszöntek el a közönségüktől a Good Bye című válogatással.

Az idejét se tudom már mikor találkoztam olyan olasz zenekarral, amelyik felkeltette tényleg az érdeklődésemet. A Duocane már a nevével lelővi a poént, hogy csak két ember alkotja a zenekart. Ellenben ez a két ember valami olyat pakolt le az asztalra nekem, amire jó ideig emlékezni fogok.

Vannak zenekarok, akik még ma is képesek egyedi, vagy ahhoz hasonló hangzást, hangulatot létrehozni, ennek egyike az izlandi Kaleo. A zenekarnak a Mixed Emotions a negyedik lemeze és ott folytatják az utat, ahol legutóbb abbahagyták: előre a modern blues-rock szomorkás, mégis magával ragadó útján.

Ha nem csalnak az emlékeim, a Jégbontó lemez megjelenése környékén egy, Ficzek Andrással készített interjúban került szóba, miszerint az akkor még Echo Of Dalriada néven működő zenekar hosszabb távú terve a hónapnevek régies elnevezésén keresztül végigvinni a zenekar majdani diszkográfiáját. Azóta közel két évtized telt el, és tucatnyi Dalriada korong készült. A soproniak csak a sorlemezeket tekintve is a tizedik albumuknál járnak, a koncepció forgatókönyve lassan a végéhez közeledik.

Beütött a dögmeleg és a nyári fesztiválszezon előtt még megszórtak minket jobbnál-jobb lemezekkel. Ezekből szemezgetek, a májusi felhozatalból válogattam ki azokat, amik nálam sokat pörögtek. Lett benne szerintem megosztó lemez is és vitára alkalmas kiadvány is. És Ti mit hallgattatok májusban?

A minap szembejött egy rövid kis videó, amin James Hetfield és Rob Halford szurkol a Turnstile-nak a színpad széléről valami sokemberes fesztiválon. Azt ugyan nem láthattam előre, hogy a Metal God és Papa Het is ott headbangel majd a baltimore-i ötös koncertjén, a 2021-es Glow On alapján viszont már sejteni lehetett, hogy hízni fog még a banda rajongótábora.

Egy posztapokaliptikus városkép hullahegyekkel, kifosztott üzletekkel és a középpontban egy D.R.I.-pólós, S.O.D.-tetkós zombirockerrel vajon mire enged következtetni, ha mindez egy metalbanda lemezborítóját képezi? Naná, hogy thrash, hardcore vagy crossover zenekarra. Talált, süllyedt. Aki esetleg még ezek után is kételkedne a zsánert illetően, vessen egy pillantást a 2017-ben elstartolt olasz banda, a Spoiled bemutatkozó nagylemezének (Collapse) trekklistájára és a lemez játékidejére.